Szicíliai narancssaláta

Újévi fogadalmaim egyike, hogy kipróbálok legalább 12 új receptet - sorban az ötödik közülük Vrábel Krisztina könyvéből ez a szicíliai narancssaláta:

A könyvben persze ennél sokkal gusztusosabban néz ki :)

Kell bele narancs, fekete olajbogyó, lilahagyma, só, bors és olivaolaj, a végkifejlet pedig meglepően finom és cseppet sem narancsízű.
Próbáljátok ki!

Bagoly

Top 3 film - 2014

Az a sírnivaló dolog történt, hogy 2014-ben összesen nem láttam 10 említésre méltó filmet.
Bár valószínűbb, hogy egyszerűen csak finnyásabb lettem.
Következzék hát a három legjobb film 2014-es filmélményeim közül:

1. Ádám almái
2. Időről időre
3. Változások kora

Miért otthon?

Majdnem fél év telt el, és még mindig heti rendszerességgel eszembe jut Juli születése. Az, hogy mennyire jó volt, és mennyire ügyesek voltunk. Még mindig boldoggá tesz, és büszkeséggel tölt el, és azt hiszem, ez az érzés egy életre elkísér majd.

Én abban a biztos tudatban nőttem fel, hogy a világon a legfájdalmasabb dolog a szülés, ezért amikor kilátásba került a baba, úgy gondoltam, jobb lesz felkészülni. Videókat néztem, szülésekről és előadásokról, könyveket és cikkeket olvastam, és nem elég, hogy kezdtem meggyőződni róla, hogy az a baba simán ki fog férni ott, még azt is elkezdtem gyanítani, hogy a szülés nem okvetlenül a legfájdalmasabb dolog a világon - erről pedig utóbb meg is győződtem (persze könnyű annak, akinek volt már vesegörcse :) ).

Kutatásaim során két fontos dologra jöttem rá:

• akkor a legjobbak mindkettőnk esélyei, ha háborítatlanul szülök
• ergo háborítatlanul akarok szülni.

Mivel nem volt orvosom, kórházat kezdtünk keresni, ahol támogatják a háborítatlan szülést, de miután meglátogattunk egy igen drága magánklinikát, ahol ugyan volt kádban szülés, meg gumilabdán vajúdás, de háborítatlanságnak nyoma se, határozottan kezdtem kétségbe esni. Nem vágytam sokra, csak hogy a legeslegfontosabb vizsgálatokat leszámítva hagyjanak békén, amíg szülök és aztán ne vegyék el a gyerekemet tőlem. Talán velük is mindent meg lehetett volna beszélni. De nem tudtam bízni bennük. Azt akartam, hogy olyasvalaki legyen mellettem szülés közben, akit nem kell meggyőznöm az elképzeléseim helyességéről, hanem maga is ezekben hisz.

Szóval így találtam rá az otthonszülésre. Megjegyzem, amikor terhes lettem, eszembe sem jutott volna otthon szülni. Azt gondoltam, végre, végre kisbabánk lesz, semmiért nem kockáztatnám az ő csöpp kis életét. És az a vicces, hogy pont ebből a megfontolásból szültem végül itthon.

A szülésnek van rizikója. Ha otthon szülsz, ha kórházban, ha hüvelyi úton, ha császárral. Persze általában minden csodálatosan egyszerűen megy végbe, és általában mindenki boldog is a végén, de sajnos tisztában kell lenni azzal is, hogy néha nem. A legtermészetesebb körülmények között is és a legprofibb szakemberek mellett a legprofibb kórházakban is. Meghalnak emberek.

Ki-ki a maga módján és lelkesedésétől függően igyekszik felkészülni a szülésre. Van, aki csak megnézi a kórházba vezető utat, és van, aki szülésfelkészítőre jár meg jógázni, videókat néz meg könyveket olvas, pont, ahogy én tettem. Biztonságban akartam tudni magunkat, és a háborítatlanságot találtam a legbiztonságosabb megoldásnak.

Komolyan féltem a kórházaktól és egyáltalán nem éreztem, hogy bármelyikben biztonságban lennénk. Nem bíztam bennük, mert nem azt képviselték, amire én vágytam. Féltem, hogy mennyi fölösleges vizsgálatot és beavatkozást végeznének el rajtam, féltem, hogy ez megakasztaná a szülés tökéletesen kitalált folyamatát, és emiatt baja esne a babának. Arra vágytam, hogy vajúdás alatt vajúdhassak, szülés közben szülhessek, végezhessem a dolgom, amihez értek, és senki ne akarja nálam jobban tudni, hogyan kell azt csinálni.

Fellélegeztem, amikor találkoztam a bábánkkal. Pontosan felvázolta azt a szülést, amilyet elképzeltem, ahol bíznak bennem, és én is bízhatom bennük. Vele végre biztonságban éreztem magunkat és nyugodtan vártam a szülés napját.

Ha nem lettünk volna egészségesek, én nem szültem volna otthon. De egészségesek voltunk én is és a kisbabám is, és a feje is gyönyörűen be volt ékelődve a helyére. Egy dologtól félhettünk csak, hogy nem lesznek elég erősek az összehúzódások, és be kell menni a kórházba. De erre szerencsére nem került sor.

Azt gondolom, az otthonszülés nem való mindenkinek. És azt is, hogy a kórházban szülés sem. Azt gondolom, aki attól fél, hogy egy felmerülő komplikáció esetén nem tudják majd azonnal megműteni, az szüljön kórházban. Teljesen érthető hozzáállás. Én attól féltem, hogy bár komplikációktól tartani egyáltalán nincs okom, a sok kórházi macera miatt mégis baj történik majd. Sokat gondolkodtam ezen, és rájöttem, nem tett volna boldoggá, hogy egy esetleges tragédia esetén magam helyett mást okolhatok. Sőt. Ragaszkodtam a saját felelősségemhez. A saját szülésemhez.

Hogy jó volt-e itthon szülni? Csodás volt. 6 óra a férjemmel, se vágás, se repedés, se beöntés, se borotválás, se CTG, csak egy kis szívhanghallgató, ami pontosan ugyanannyit ér, mint az az otromba gép, a kisbabámat pedig csak abban az öt percben nem tarthattam szemmel, amíg kikísértek (!) zuhanyozni.

Hogy milyen Magyarországon az otthonszülés helyzete? Katasztrofális. Bár a statisztika szerint egy egészséges terhesség esetén semmivel nem veszélyesebb otthon szülni, mint kórházban, és törvény adta jogom van hozzá, a TB mégsem támogatja, és többször is rosszul kellett éreznem magam a döntésem miatt, mert barátok és egészségügyi dolgozók is ellenségessé váltak, amikor meghallották, mire készülünk. Nyilván csak jót akartak.

Eredetileg ezt a blogbejegyzést két sornak szántam néhány linkkel, mert ez egy hálátlan téma, amiről nem szívesen beszélek olyan emberekkel, akik nem olvastak annyit róla, mint én (márpedig az internet tele van ilyenekkel). Mégis, kicsit hosszabbra sikerült.

De azt nem szeretném, ha a linkek lemaradnának:

Az otthonszülésről: Feldmár András, Ranschburg Jenő, Szalóki Ágnes és mások

"Van arra protokoll, hogy a magzatvíz elfolyása után hány órával kell beindítani a szülést, de ha például lejár az orvos ügyelete vagy türelme, az is jó indok lehet rá, hogy minél előbb kijöjjön az a gyerek. Ha a nő sokat ellenkezik, és nem hajlandó belemenni az oxitocin beadásába, akkor újra előveszik a ‘gyerek nincs valami jól’ – kártyát"

"Döbbenetes volt ráébredni, hogy a kórházi szülésnek is vannak kockázatai."

"Az tény, hogy minden asszony abban a környezetben szül a leggyorsabban, a legkönnyebben, ahol biztonságban érzi és kellőképpen el tudja engedni magát.

Hírességek, akiknek a gyereke otthon született:
Pamela Anderson, Cindy Crawford, Demi Moore, Meryl Streep

És végül egy kis Monty Python :)

"- Mit csináljak?
- Semmit, kedves! Magának nincs képesítése!"

A szoptatás első hat hetéről

Nagy lelkesedéssel kezdtem szoptatni, biztos voltam benne, hogy mivel minden adott a problémamentes szoptatáshoz, nem lesznek gondjaink ezen a téren. Aztán kiderült, hogy olyan szinte nincs is, hogy problémamentes szoptatás. Kisebb-nagyobb gondjai szinte minden kismamának akadnak.
Itt az én történetem, hátha hasznos lesz az utókornak:
Úgy kezdődött, hogy csak az ötödik napon jött meg a tejem, ezért aggodalmamban elkezdtem csalánteát inni és homeopátiás csalánbogyót szedni. Meg is lett az eredménye. Lett annyi tejem, hogy ihajj, és amikor egy jó nagy alvás miatt kimaradt egy étkezés, tejlázas lettem. Máig sem tudom, hogy ha lefejtem volna, elkerülhetjük-e, mert ekkor már elég sebes volt mindkét mellbimbóm, és fertőzés is okozhatta. Illetve valószínű, hogy fertőzés volt, mert három nap magas láz után végül csak az antibiotikum segített. Ekkor már úgy szoptattam, mint akit kínoznak. Úgy is éreztem magam. Halálosan kimerült voltam, emiatt nagyobbnak éltem meg a fájdalmat, fájdalmasabbnak, mint például a szülést. Fájt a keresztcsontom és a hátam is, még gyenge voltam a szüléstől, de nem mertem már fekve szoptatni, mert úgy nem volt rálátásom, mit művel a pici. A tudat, hogy minden mellretétel csak hátráltatja a gyógyulást, még rátett egy lapáttal a kínjaimra.
Ekkor hívtunk egy szoptatási tanácsadót, mert egyértelmű volt, hogy hiába mondja mindenki, hogy jól van mellre téve, meg "az enyém is sebes volt, majd begyógyul", meg "majd megedződik, az eleje ilyen", itt szó sincs ilyesmiről. Nem fog begyógyulni és nem normális, amit átélek.

barracuda

A szoptatási tanácsadónk egy csodálatos (szak)ember, próbált segíteni, hogy még mélyebben be tudja kapni a mellbimbómat a gyerek, de második találkozásunkkor (amikoris elhangzott, hogy Juli barracuda-típusú csecsemő) abban maradtunk, hogy amíg be nem gyógyulnak a sebek (Bence találó szavait idézve, úgy néztek ki a bimbóim, mintha nekiestek volna egy konzervnyitóval - a hegyén ledörzsölve, az oldalán hosszú és mély vájatok), fejjek és úgy kapja az anyatejet. Ez - leszámítva, hogy rendkívül sok időt igényelt a fejés-mosogatás-fertőtlenítés-melegítés ciklus - jó megoldásnak tűnt, mert így alkalma lett begyógyulnia a sebeimnek. De nem gyógyultak. Nagyjából egy hét elteltével kezdtem vitamint szedni, hátha az a gond, hogy egyszerűen a szervezetemnek nincs elég energiája a gyógyulásra, és ezzel egy időben kaptunk kölcsön egy Bioptron lámpát is. Nem gondoltam volna, de ez működött. Pár nap alatt begyógyultak a sebek, és először félve, majd felbátorodva, újra szoptatni kezdtem. A szaporító fejés (7-7 5-5 3-3 1-1 perc az egyik mellen majd a másikon - bár én az 1-1-et mindig lehagytam) miatt rengeteg tejem lett - úgyhogy most úgy tűnik, tejadó is lesz belőlem -, a fejőgép szívó hatásától a mellbimbóim is jobban kiemelkedtek, a sebek helyén pedig olyan strapabíró bőr képződött, hogy már nem számít, hogy a kicsim ellustult a cumisüvegen (mondta a tanácsadó, hogy kanálból etessem, vagy tápszondával ujjról, de túl macerás volt) és nem tökéletes a technikája. Rájöttem, hogy ez egy olyan "skill", amire soha többé nem lesz szüksége az életben, tehát csak az a fontos, hogy most jól tudjon lakni vele. Hát itt tartunk most. A hegyén még mindig van egy kis seb, de nem fáj és nem vérzik, együtt lehet vele élni. És most hívott egy anyuka, aki elviszi azt a 3-4 liter lefejt tejet, ami a fagyasztóban összegyűlt. Nagy öröm ez nekem.

A bimbóvédőről: Tök jó cucc, csak nincs ráírva, hogyan kell használni, és nem úgy, hogy csak rárakod és kész. Aztán meg nekem nem is nagyon jött be, mert ha tele volt a mellem, a ráhelyezéskor a nyomkodástól minden csupa tej lett és csúszott és ragadt és szerencsétlenkedtem, ha meg fejtem előtte belőle és nem jött olyan könnyedén, akkor Juli kezdett el sírni rajta.

A lansinoh lanolin bimbóvédő krémről: Nem igazán tudom, hogy működik-e, mert az én sebeimet nem gyógyította, a megelőzésről meg lemaradtam, de nekem jónak tűnik, csúnyán piros babapopsira pedig eszményi!

A szoptatós fölsőkről: Kellett volna venni... Na nem mintha olyan sokat elmászkálnék szoptatni, de egyre hidegebb van itthon, és nem tetszik nekivetkőzni.

Az elektromos fejőgépről: Óriási találmány, csak ajánlani tudom!

A melltartóbetétekről: Érdemes odafigyelni, hogy légáteresztő legyen. Nekem a DM-es Babylove Stilleinlagen jött be :)

Születésed története

Én mondtam, hogy kilencedikén fogsz megszületni, de magam sem hittem igazán. Pedig addig is mindent mintaszerűen csináltál, kérni sem kellett.

Emlékszem, hogy előző nap piacon voltunk, fülledt, párás meleg volt, és csúnyán bevertem egy kiálló vasba a lábfejemet. Este megnéztük a Luther című filmet, befejeztem a lakás kitakarítását, és nyugovóra tértünk. 

Minden készen állt a fogadásodra. 

Hajnali háromnegyed három körül ébredtem az első fájásra. Rohantam a vécére, annyira görcsöltem, emlékszem, ahogy rádőlök a vécé falára kínomban, a hasmenés mégsem akar megérkezni; csak miután elmúlt a roham. 

A következő összehúzódás már ébren ért, így sokkal kellemesebb volt, még egy mosolyt is megengedtem magamnak: "Hát tényleg megszületik!"

A harmadikra már édesapád is felébredt, pedig meg se nyikkantam, csak kuporogtam az ágy szélén. Ekkor negyed négy volt, én csak mosolyogtam rá, ő meg félálomban megkérdezte: "Te most vajúdsz?" Eléggé meglepődött igenlő válaszomon, de mondtam neki, hogy minden rendben van, nem kell most azonnal kipattannia az ágyból. Persze azért kipattant. 

Ekkor még istenesen éreztem magam, megfésülködtem, beraktam a kontaktlencsémet, bepakoltuk, ami a kórházi csomagból még hiányzott; fogkefe, iratok, telefontöltő... Előkészítettük az ágyat is, vérre, verítékre. 

Nem lehetett órát igazítani az összehúzódásokhoz, voltak erősebbek és gyengébbek is, mégis tudtam, hogy ez nem gyakorlat. Negyed ötkor telefonáltunk Edinának, a bábánknak, és a nagymamádnak, aki már ébren várta a hívásunkat... valamit megérezhetett. 

Edina azt javasolta, üljek be egy kád jó meleg vízbe, hogy rendeződjenek a fájások. Azt mondta, ez felerősíti a hatékonyakat, a kisebb kísérők pedig elmaradnak majd.

Ekkorra már teljesen elvesztettük az időérzékünket. Egy órát ültem a vízben, de olyan volt, mintha csak a negyede lett volna. Nem leltem a helyem, minden összehúzódásnál felpattantam, nem bírtam háton a vízben, így "hamar" azt mondtam, elég a vízből, kiszállok! De addigra a meleg már megtette a hatását. 

A hálóban folytattam a vajúdást, térd-könyök helyzetben (majd így is maradtam végig), bár a könyökeim alatt volt egy jó nagy párna. Abba fúrtam a fejem is; a végére olyan kócos lettem, mint aki egész éjjel a kocsiablakon kidugott fejjel száguldozott. 

A hálóban bukóra nyitva volt az ablak, én pedig már nagyokat nyögtem, mint aki komoly beteg. Gondoltam is az alsó szomszédokra - de mint utóbb kiderült, az egészből semmit sem vettek észre. Ekkor már majd' beszakadt a hátam, apukád folyamatosan a derekamat simogatta-masszírozta, miközben telefonon tartotta a kapcsolatot Edinával, és néha még a családnak is írt, hogy minden rendben halad. Le akartam feküdni és pihenni, de ha lefeküdtem, rögtön pattanhattam is fel, mert nem lehetett úgy kibírni. Nem a fájdalom volt a legrosszabb, sokkal inkább a tehetetlenség. 

Aztán az egyik összehúzódás közben elkezdtem nyomni. Nem volt ez egy leküzdhetetlen inger, inkább csak így alakult, próbálkozott a testem, hogyan lehetne jobb. És így jobb volt, jó volt végre tevékenyen részt venni a szülésben. Úgy gondoltam, korai ez még, nem szabadna, sőt, talán egyáltalán nem kellene nyomni, hanem csak hagyni, hogy a méhem elrendezze a dolgokat... de sokkal-sokkal-sokkal könnyebb volt így elviselni a fájásokat - úgyhogy nyomtam. Előkerült a nyákdugó, majd hamarosan ("Úristen, mi ez, ez a baba?!") a magzatburok is megrepedt és elöntött a jó meleg magzatvíz. Fantasztikus érzés volt. 

A bábák ekkor már úton voltak, de messziről jöttek, és véletlenül félre is vezette apukád Edinát az egyik lehajtónál. Amennyire aggódott édesapád, hogy nem érnek ide, és neki egyedül kell fogadnia téged, engem épp annyira nem érdekelt, csak meg akartalak szülni, lehetőleg azonnal. Nem érdekelt a gátam, nem érdekelt, fájni fog-e, csak végezni akartam. Tudtam, hogy képes vagyok rá egymagam is, és azt is tudtam, hogy te milyen ügyes baba vagy. Nyugodt voltam, minden a lehető legjobban haladt, nem volt okom az aggodalomra. 

Mégis hatalmas megkönnyebbülést hoztak magukkal a bábák. 

Azt gondoltam, ilyenkor az ember elméje teljesen elhomályosul, de én tisztán emlékszem mindenre. Ahogy megérkeztek a bábák, és egy pillanatra kinyitottam a szemem. És ott volt Edina, szép világoszöld szoknyában, a vállán hozzá illő fölsővel, mint egy virágtündér... meg is akartam mondani neki, milyen csinos, de erre nem futotta. Felfigyeltem viszont a másik hangra is, hiszen tudtam, hogy két bába jön. Azon gondolkodtam: "Vajon Móni jött, vagy Ági?" Aztán hátranéztem, és Ági volt ott. Még arra is képes voltam, hogy megmondjam neki: "Tudtam, hogy te jössz." Furcsa, de ez volt az egyetlen igazi anyai megérzésem a kilenc hónap alatt. 

Új erővel töltött fel az érkezésük, édesapádon is érezni lehetett, hogy megkönnyebbült - bár ezt akkor nem vettem észre. Finom, puha kezek érintettek, nem tudtam már, melyik kihez tartozik, de nem is számított. Edina meghallgatta a szívhangodat, majd a gátvédelemhez is hozzáláttak. Az orbáncfűolajos masszázs valami hihetetlenül jó érzés volt, nem gondoltam, hogy egy egyszerű olaj ilyen könnyebbséget tud hozni a szülésbe. 

Utána már csak arra emlékszem, ahogy Edina mondja, érintsem meg, ez a te fejed búbja. Akármennyire próbáltam, nem bírtam elhinni. Bármi is volt az a két lábam között, cseppet sem emlékeztetett egy koponyára. Puha volt és ráncos. Aztán persze kiderült, hogy mégis te voltál. 

A kitolás munkásabb volt, mint vártam. Azt gondoltam, itt a vége, néhány nyomás, és már kint is leszel. Mégis, amennyi kibújt a kis fejedből, vissza is csúszott két összehúzódás között, ami még jobban fájt, mint az összehúzódások. Nem várt vissza a méhem. A bábák biztattak, jó tanácsokkal láttak el, és arra is figyeltek, te hogy érzed magad. Egyre több és több mutatkozott meg a koponyádból, és úgy egymillió évvel később megszületett a fejed. 

Édesapád azonnal belédszeretett. Én viszont nem akartalak megérinteni még. Be akartam fejezni, amit elkezdtünk, és majd csak a végén zárni a karomba téged. 

A következő összehúzódásra megszületett a vállad, és azt hittem, végre vége, innen már kicsusszansz magadtól... de szükség volt még egy utolsó erőbedobásra, hogy a világra jöjj. 

Ekkor 8 óra 29 perc volt. 

Nem emlékszem, ahogy felsírtál, ahogy arra sem, hogy fordultam a hátamra, és hogy kerültél a karjaimba. Arra is csak hetekkel később emlékezett vissza apukád, mik voltak az első szavaim hozzád: "Szia... de gyönyörű vagy..." Csak az érzésre emlékszem, ahogy ott fekszel a csupasz mellkasomon csupaszon, és alszol, a magad gyönyörű részleteiben. Majd pár pillanat múlva föleszmélek, és megkérdezem: "Normális, hogy alszik?" Edina pedig megdörzsöl egy picit, mire újra elkezdesz sírdogálni. 

Lassan érkeztél meg a testedbe, úgy mondták. Talán a türelmetlenségem miatt, hogy annyira meg akartalak szülni, nem vártam se istenre se emberre. De most már együtt vagyunk. Megérkeztél. 

Te vagy a legkedvesebb teremtmény, akivel valaha találkoztam. 

Oroszlánnyuszi!

Az ihletet Hannakin figuráinak köszönhetem, ennek a nem is olyan régi találkozásnak az eredménye lett hamarosan megszülető kislányom oroszlánnyuszija (amit elvileg három éves koráig úgysem használhat, nem tudom, hova siettem). 33 darabból lett összerakva, ha nem számolom a szemét meg az orrát, ami alá varrtam egy gyöngyöt, hogy kicsit kiemelkedjen. A fotók hagynak némi kívánalmat maguk után, de a lényeg azért látható: