Rúfusz

Három gyerekben egyeztünk meg. Még a lakást is úgy vettük, hogy tudtuk, innen eddig minden lakó három gyerekkel költözött el. De amikor megszületett az első, kiderült, hogy a kisbabákkal sokkal nehezebb, mint gondoltuk. Kistestvér, az persze kell... de elég lesz egy is. Így született rövidesen a második, aki egy csendes, nyugodt kisbaba volt, és minden bizonnyal mi is belerázódtunk a babázásba. Mégsem gondoltunk rá, hogy harmadikat vállaljunk. 

Az eltelt évek során olykor elmerengtem, milyen izgalmas lenne találni egy kisbabát, tudjátok, mint a mesében. Vagy ha egyszer csak kiderülne, hogy nahát, terhes vagyok. Mennyire tudnék neki örülni. Néha meg cukkoltuk egymást, amikor a gyerekek torkuk szakadtából üvöltöttek: ugye, milyen jó lenne még egy? De éveknek kellett eltelnie, mire fel mertem tenni magamnak a kérdést: viccnek is jó, de mi lenne, ha tényleg? Éveknek, mire rájöttem, akár dönthetek is úgy, hogy mégis szeretnék még egy kicsit, és nem kell az univerzum jóváhagyására várnom. Megengedhetem magamnak ezt az ajándékot, akkor is, ha ijesztő meghozni a döntést, vállalni a felelősséget. 

Most, ahogy elnézem a kis arcát, a félelmeim nevetségesnek tűnnek az örömöm árnyékában. 

Amikor a kisebb is elkezdte az ovit, az életünkben újra lett idő. És ez bizony fontos, mert az ember eltöpreng... mihez is kezdjen vele? Nem sokkal később egy este a kanapén ültünk a fiúgyermekkel, és arról beszélgettünk, hogy hogy megnőtt, pedig nemrég még milyen pici volt... és akkor valami átkattant a fejemben. Mintha csak akkor jöttem volna rá, hogy ez a kapu még nyitva áll előttünk, és akár át is mehetünk rajta. Élénken él a fejemben az az időszak. Ahogy a szememmel megkeresem az apjukat, hogy csak úgy mellékesen megkérdezzem, mit szólna. Ahogy a cukrászdában rájövünk, hogy a döntést már meghoztuk, csak a szánk jár. Ahogy őszi utazásunk alatt titkon kémlelem a kisbabás családokat. 

A családban mindenki azonnal lelkesedett az ötletért. És én is éreztem, hogy bár tele vagyok kétségekkel, egyre nő bennem a boldogság. Kilenc hónapot vártunk rá, és egy nagyon szép nyarat töltöttünk el négyesben, mielőtt megfogant. Sosem felejtem el, ahogy Pécsről hazafelé a benzinkúton panaszkodom a férjemnek, hogy folyton pisilnem kell, a kislányom pedig boldogan felkiált: akkor biztos terhes vagy! Én rákvörös fejjel pisszegtem le, miközben minden szem ránk szegeződött. Akkor még nem tudtuk, hogy tényleg. 

A terhesség nem volt az előzőekhez hasonlítható. Reggeli rosszulléteim voltak, melyek a második trimeszterig is eltartottak, és egész napra szóltak, bár legalább nem voltak elviselhetetlenek. Nagyon korán elkezdett keményedni a méhem, majd a vége felé mindenféle egyéb fájdalom is fellépett: nem tudtam megfordulni az ágyban vagy felülni anélkül, hogy be ne görcsölt volna valamilyen izom az alhasamban. Végül ez is elmúlt, és csak vártuk, mikor bújik ki végre ő az óriási hasamból. 

A 12. heti ultrahang szerint május 3. volt a napja, a naptár szerint május 6., a nőgyógyász pedig május 9-re írta ki, amit ezúton is köszönök. Én fogantatás alapján május 5-ét számoltam, és ehhez képest ő is 41 hét 0 napra született, mint a bátyja: 12-én. Ekkor már minden nap drukkoltunk neki, minden dátumot nagyon szimpatikusnak találtunk. Volt némi jósló jellegű fájásom, de nem lettünk velük előrébb. Szerdán megünnepeltük az apjuk szülinapját, én pedig kezdtem aggódni - vasárnapig volt időnk. Ismét erőt vett rajtam az érzés, hogy valamit rosszul csinálok. Végül este 10:15-kor megérkezett a nyákdugó. Megnyugodhattam végre. 

Reggel 5:10-kor érkezett az első fájás. Felkeltem, elmentem a mosdóba, és erősen figyeltem, lesz-e folytatása. Halványan, de rendszeresen érkeztek a fájások. Elindult hát. 

A fiam ébredt nem sokkal utánam. Elújságoltam neki a jó hírt, majd mesét olvastunk. A család többi tagját nem akartam felkelteni, miután rájöttem, hogy aznap már biztosan nem megyünk óvodába, iskolába. 6:15 körül azért mindketten felébredtek a jövés-menésre, és elindult a nap. 

6:30-kor írtam az óvodába és az iskolába, hogy ne számítsanak ránk. 

7:20-kor hívtuk a családot, hogy elindult a hetedik unoka. 

8:30-kor hívtuk a bábát a kérésemre. Ekkor éreztem, hogy most már jó lenne némi segítség. 

9:30-kor érkeztek meg a bábák. 

Ekkor már semmi sem volt jó, és egyre csak rosszabb lett. Fel-alá mászkáltam, kerestem a helyem, de nem leltem. A fiam néha megkérdezte: "Nagyon fáj?" És igenlő válaszomra felragyogott a kis arca: "Az jó, akkor hamarosan megszületik!" Tudta a leckét. 

Ahogy a fájások egyre erősebbek lettek, én a férjembe kapaszkodtam, sírtam, haraptam, ezerszer is elmondtam, hogy nagyon fáj. Valószínűleg nem volt ez új, de teljesen elfelejtettem, hogy ez így fáj. Úgy éreztem, addig fognak kínozni, amíg rá nem jövök, mit kell tennem. De nem tudtam. Fáradt voltam, emiatt is viseltem nehezebben, pihenni szerettem volna, de ha pihentem, nem haladtunk. Aggódtam is a tempón, mert végig tökéletesen szociális szakaszban voltam, és azt hittem, ez azt jelenti, hogy nagyon de nagyon messze még a vége, és nem fogom bírni. A bábám megkérdezte, hogy szeretnék-e vizsgálatot, és én kértem, bár felrémlett bennem, hogy ha most azt mondja, 4 centi, én belehalok. Nem mondta. Azt mondta, szépen beboltosul a burok, minden szuperül halad. Beszélgettünk, végül rákérdezett, mit gondolok, mi lehet az oka a megtorpanásnak. Ekkor majdnem elsírtam magam, ahogy előjött bennem a sok kétkedés emléke. Elmagyaráztam, mennyi félelem volt bennem a döntésünkkel kapcsolatban, hogy akármennyire örültem neki, még hónapokkal a fogantatás után is feltettem néha magamnak a kérdést: hát normálisak vagyunk mi? A bábám elnézően válaszolta: nézz körül, mi mind ilyen nem normálisak vagyunk itt. (De jó lenne emlékezni a pontos szavakra...) Nem gondoltam volna, de ez a gyónás tényleg feloldhatott bennem egy gátat. Végül elfogadtam, hogy nincs más hátra, fel kell állnom, és állni, ami jön. Ez működött. 

10:45-kor négykézlábra ereszkedtem az ágyon, és végre elfolyt a magzatvíz. Végtelenül megkönnyebbültem, kacagni tudtam volna. Kezdődhetett a kitolás. 

Meglepetésemre a kitolás semmiféle fájdalommal nem járt, erősnek és kompetensnek éreztem magam. A bábám megkért, hogy négykézlábas helyzetemben az egyik talpamra álljak rá, hogy a pici könnyebben kiférjen. Ahogy előbukkant a feje búbja (nagyjából a második összehúzódásra), a bábák szóltak, hogy ha szeretnék, ha tudok, nyomhatok, nem kell megvárni a következő kontrakciót. Én pedig nyomtam. Ő pedig jött, apránként, szépen, ügyesen. Én drukkoltam, sokszor elmondtam neki: "Gyerünk, kicsim!" És ő jött. Amikor megszületett a feje, máris sírdogálni kezdett kis cérnavékony hangján. Ezután nem sokkal még belekakilt a magzatvízbe, de akkor már mindegy volt. 

Végül pontban 11 órakor született meg testvérei lelkes ujjongása közepette. 4815 grammal, 60 centivel, de legfőképpen gyönyörűen és puhán. Hangosan nem sírt fel, aranyos kis beszélgetőhangokat adott ki, amiket azóta is lelkesen gyakorol. Kis idő múlva ránéztem a másik bábára, és csodálkozva közöltem vele: egyáltalán nem emlékszem, hogy fájt. Semmire. Ezen jót nevettünk. 

Egy órával később érkezett a lepény. A köldökzsinór végig pulzált, és vastagabb is volt, mint szokott. A méhlepény is óriás méretű volt, és a magzatvíz is temérdek. Nagy szerencsémre tökéletesen sértetlenül megúsztam, nem kellett se vágni, se varrni. 

Azóta eltelt egy hónap. Minél többet nézegetem, annál tökéletesebbnek látom őt, teljes a szerelem. De az a helyzet, hogy tényleg nem könnyű. Gyakran eszembe jut, ahogy a húgom áll a harmadik csemetéjével a karján, és azt mondja: kiderült, hogy három gyerek az sok. Tényleg sok, ezt meg tudom erősíteni. De szerencsénkre sok öröm és szeretet is. 

És képzeljétek, már mosolyog! 

Techno a trópusokon

Ezt csak így itthagyom, a mai szuperfinom turmixunk, 4 személyre:
- egy kukacos körte
- egy túlérett kivi
- egy túlérett banán
- egy alma
- 400 ml kókuszos rizstej
- egy ek. juharszirup
- egy tk. maca por, ha már volt itthon

Brúnó születése

Mindig későn írok szüléstörténetet. Persze ez a "mindig" jó nagy túlzás, de sokáig úgy voltam vele, hogy Brúnó krónikájához nem tudok mit hozzátenni, annyira jól megírta az anyukája. De most elolvastam, amit Juli első napjáról jegyeztem le kilenc hónappal később, és bevillant, hogy ennek a kisfiúnak a világra jövetele is szétszórt pár morzsát emlékezetem konyhakövén.

Például, hogy minden ugyanolyan volt, és mégis minden más. Ahogy haladunk Edinához, a kocsiból felismerem azt a helyet, ahol Juli születése előtt megálltunk epret venni. Most nem állunk meg, hiába ugyanaz az út. És megannyi ilyen félkész deja vu jött, hogy már egyszer jártam itt és emitt, de akkor más volt.

És a szülés. Edinának csak akkor szólunk, hogy induljon, amikor már erőteljes háromperces összehúzódások vannak. Fruzsi addig azt mondta, hogy ne jöjjön, csak lógatná itt a lábát. Az agyam már csaknem kettészakadt a feldolgozhatatlan dilemmától: hallgassak a női ösztönre vagy erőszakoljam magamhoz a döntést. A bábák korábban felkészítettek rá, hogy jó eséllyel lekéshetik ezt a szülést, még ha időben is indulnak, de a késői start ellenére is - az én nagy szerencsémre - a legjobbkor jönnek. Ezúttal van idő a nekikészülésre. Megadják a módját. Csak állok, és elégedetten szemlélem, ahogy hatalmas női erők támadnak, hogy egy új életet támogassanak. Most érzem, hogy valami elsöprő dolognak vagyok a részese, hogy ez milliószor nagyobb nálam, porszem vagyok csak egy születő kisfiú naprendszerében, ahol egy nagyszerű anya és két remek bába az égitestek.

Derekat masszírozok. Ez nem változik. És nézem Edinát, ahogy teszi a dolgát. Ez nehezebb szülés, nekem úgy tűnik, hogy minden részletében. És ahogy nézem a vezető bábánkat, akinek a kezébe tettük le gyermekünk sorsát, arra gondolok, hogy te jó ég, mennyire átkozottul jól csinálja. A mozdulatainak, a szavainak mindnek szerepe van, nem tudnék kihúzni belőlük semmit azzal, hogy ez felesleges, olyan zenemű ez, amelynek minden hangja a helyén van. Ennél a szülésnél inkább vagyok kívülálló, mint résztvevő. Állok, és csodálom.

Másnap műtötték Brúnót egy fejlődési rendellenesség miatt. Otthont váltottunk pár napra, régen volt, hogy pesti lakosnak számítottunk. Éppen vásárolok a Sparban, amikor Edina hív, és érdeklődik. Nyugtat. És mesél is. Éppen Debrecenbe megy egy kismamához, és arra gondolok, hogy milyen jó is, hogy az élet nem áll meg. A professzionalizmusa még mindig a fejemben van. A kórház szívás, de van egy gyönyörű kisfiunk. Van egy gyönyörű kisfiunk.

Gyerekkori emlékek #5

Amikor megszülettem, a nővérem nekem adta a maciját. Nagy volt, rózsaszín, és volt neki egy kicsi rózsaszín nyelve is.
Pár évvel később kirándulni mentünk ide a "hegyre", és láttunk egy gyíkot. Ekkor hallottam először arról, hogy ha a gyíknak leesik a farka, visszanő. Ezt rendkívül izgalmasnak találtam.
Hazaérve hosszas fontolgatás után elővettem a macit meg a kisollót, és levágtam egy darabot a nyelvéből.
Soha nem nőtt vissza, így a kisérletezést berekesztettem.

Kétszer született Brúnó

Le kell írnom, mert érzem, hogy távolodik tőlem az emlék. Elsodornak az események.

Reggel hat előtt tíz perccel keltem pisilni. Mire visszaértem, a kétéves nagylányom már ébredezett, és mikor lefeküdtem, szólt, hogy forduljak oda felé. Ezt a szót akkoriban tanulta. A fordulással érkezett az első fájás. Ekkor volt 5:55.

Rég vártam ezeket az összehúzódásokat. Aznap volt a terhesség 41 hetes és 0 napos a 12. heti ultrahang szerint, naptár szerint viszont kereken 42 hetes. Kicsit aggódtam is, untam is már, de legfőképpen türelmetlenül vártam a találkozást. Augusztus 4-re voltam kiírva, azt gondoltam, ha a nővére pontos volt, nagyjából ő is az lesz, de negyedike nem illett hozzá. Másodikára tippeltem, én is másodikai vagyok egy másik hónapban. Nem jött be. Eltelt másodika, negyedike, eltelt egy hidegfront, aztán mégegy... A bábánk, Edina, akivel a lányunk is született, megnyugtatott, hogy bőven van még időm, így aztán már csak azon töprengtem, mit csinálok rosszul. Már akkor éreztem, ez nem egy olyan szülés lesz, amit rábízhatok a láthatatlan női erőkre meg a kisfiamra, itt nekem is használnom kell a testem. Végül 11-én reggel értek az első fájások. Nagyon nem lepődtünk meg, a férjem is tizenegyedikei, egy másik hónapban :)

Azért is sejtettük már előző este, hogy akár ez az éjszaka is tartogathat számunkra egy kisbabát, mert már három napja folyamatosan ürült a nyákdugó. Mégsem volt kedvünk hozzá, hogy “fészket rakjunk”, elpakoljunk, készülődjünk. Hetek óta példás rend uralkodott a lakásban, minden gyönyörűen fel volt sorakoztatva a szüléshez, de neki pont a kupi kellett. Lefeküdtünk, reggel konstatáltam, hogy még mindig semmi, aztán elkezdődött.

A modern technikának köszönhetően viszonylag pontos naplónk van az események folyásáról, már ami az időt illeti.

6:15-kor beszéltünk anyukámmal, hogy vigye el a nagylányt. Miután ez megtörtént, 6:47-kor hívtam Edinát, hogy valószínűleg szülünk, úgy tervezze a napját.

Volt egy kis hasmenésem, aztán beültem egy kád vízbe, mondván, az az előző szülésnél is bejött. Hát most ez sem úgy alakult, ahogy gondoltam az óriási tapasztalatommal. A fájások ritkultak, ha hátradőltem, szinte nem is voltak, ha előredőltem, kicsit jobb volt a helyzet. Fél óra múlva már kezdtem unni magam a vízben, éreztem, jobb ha kiszállok, vagy búcsút mondhatok ezeknek az összehúzódásoknak. Sétálni kezdtem, és a fájások visszatértek. A nagyobbaknál a szekrénynek támaszkodtam, a férjem hőn szeretett olvasásra váró krimijei voltak szemmagasságban. Úgy éreztem, ez éppen jó hely vajúdásra :)

8:25-kor érkezett az első nyomási inger, kissé váratlanul, így szóltam a férjemnek, hogy azonnal szóljon Edinának, hogy induljon. 8:38-kor azt írta neki sms-ben, hogy rendszeres 3 perces nagy összehúzódásaim vannak. Ekkor már úgy gondoltam, épp eleget adtam a gravitációnak, és elfoglaltam előző szülésemből oly szép emlékű négykézlábas helyzetemet az ágyon. Gondoltam, most már itt lecövekelek, és megszülöm. Legutóbb működött.

Csak most nem legutóbb voltunk.

Kilenckor érkezett a “helyi” bába, aki direkt azért lett ehhez a szüléshez felkérve, hogy le ne késsék a távolság miatt a babát. Pedig mondtam Edinának, hogy meg fogjuk várni. Éreztem, hogy így lesz. Fél tízre meg is érkezett Edina.

Akkor már pokolian szenvedtem. Nem éreztem az idő időtlenségét, a szülés meghittségét, nem éreztem, hogy most egy csoda történik, csak rettenetesen dühös és türelmetlen voltam, amiért ennyire szenvedek, mégsem akar legalább a burok megrepedni, mégsem történik semmi! Úgy éreztem, nekem jár a gyorsaság. Végül Edina javasolta, hogy váltsak pozíciót, keljek fel, a váltás változást hoz… és tudtam, igaza van. Utáltam, hogy még nekem kell tennem azért, hogy fájjon, nem várhatok egy helyben, amíg az univerzum erői elintézik a többit, de elindultam. Pisilni.

A vécén el is folyt a magzatvíz, ezt kis diadalérzet követte, majd Edina, aki meglepetésemre nekikészült elkapni a babát. Képtelenségnek éreztem, hogy ilyen gyorsan a burok után megszülessen, de tudtam, nem viccből készülődik. Végül megegyeztünk, hogy visszamegyünk a hálóba, ha tudok. Mondtam, hogy nem (azt hiszem, mindenre ez volt az automatikus válaszom), de azért elindultam. Tudtam, hogy ez már a vége, de a tudat nem segített. Azt hittem, nem tud már jobban fájni, de egyre rosszabb volt. Iszonyú nyűgös voltam, egyáltalán nem éreztem magam alkalmas hangulatban a szüléshez, leginkább arra emlékszem az egészből, hogy megállás nélkül folyt belőlem a szó és a sírás szélén panaszkodtam, hogy nekem mennyire rossz. A férjem állítja, hogy neki semmi nem tűnt fel az egészből.

A kitolás vége sem hozott valódi enyhülést. Úgy éreztem, hogy nem találok rajta fogást, hogy túl laza a méhizomzatom. Nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyesmi. A fejénél pedig a mai napig meg vagyok róla győződve, hogy a kritikus pontot egyszerűen átugrotta egy tér-idő kapun keresztül, mert az biztos, hogy ott nem fért már ki több, ahol állítólag kijött végül. Utána következett a teste. Hogy a bábánkat idézzem: “... és jött, és jött, és jött…” Meglepő, de ez volt a szülés legfájdalmasabb része. Bár talán csak mert ez volt a vége. Vagy csak mert óriási baba volt. 4400 gramm és 62 centi. Valóságos kis Góliát. Nem erre készültünk. Négy héttel korábban még csak 3200-ra becsülték az ultrahangosok. Igaz, fél évvel azelőtt meg azt mondták, 90%, hogy lány.

Valószínűleg a felettébb kellemetlen részéhez tartozott az is, amikor befordult, majd fogta magát, és 180 fokos fordulatot vett, így az ablak helyett a szekrény felé nézve jött a világra. Mint a nővére. Milyen szép, hogy egy fordulással kezdődött az egész, és a végére is jutott egy :)

A köldökzsinór háromszor volt a nyakára tekeredve, majd miután megszületett, kiderült, hogy úszkálós korában még egy csomót is kötött rá. Volt mire, majd’ egy méter volt a teljes hossza a zsinórnak.

10:17-kor született meg ő. Egy hálás sziával nyugtáztam a bejelentést, de még pár pillanatig képtelen voltam a hátamra fordulni. Amikor a kezembe fogtam, már csak arra emlékszem, hogy megállás nélkül hajtogatom, mennyire szeretem őt. Kicsit bocsánatkérés-jelleggel is, amiért olyan türelmetlen voltam vele. Ő megállás nélkül sírt még percekig. Szép hangja volt. Apgar: 10/10

11:24-kor szóltunk anyukámnak, hogy jöjjenek át a nagylánnyal. Addigra megszületett a méhlepény, a férjem elvágta a köldökzsinórt, megcsodáltuk a csomót rajta, volt szopizás, levették a vért a köldökzsinórból, hogy kiderüljön, kell-e antiD-t kapnom RH-összeférhetetlenség miatt, és a gátsebről is meg lett állapítva, hogy az izom nem sérült, a hártyát pedig nem kell varrni, össze fog forrni magától. Csoda, amiről akkor még nem tudtam, mekkora szerencse valójában.

A nővérének nagyon tetszett Brúnó, elmondta, hogy szép, pici, fiú, bár az kicsit érzékenyen érintette, hogy sír. Ezért hozott neki játékot is, de mivel nem fogadta el, hamarosan más tevékenység után nézett, de azóta is sokat puszilgatja, ölelgeti.

Aznap este még sokszor elmondtam a férjemnek, mennyire szerencsések vagyunk, milyen szép családunk van és mennyire hálás vagyok ezért a kicsi fiúért.

Másnap sajnos kiderült, hogy a picivel mégsincs minden rendben.

Egy fejlődési rendellenesség miatt be kellett utaznunk a Klinikákra az újszülött sebészetre, és még aznap (pénteken) megműtötték.
Három napot és három éjszakát voltam bent vele egy kempingszéken. Hogy nem volt gátmetszésem, pláne császármetszésem, és igazán kiváló erőnlétben voltam, ekkor tudtam csak igazán értékelni. És igazság szerint azt is, hogy csak másnap vettük észre a bajt, és az első éjszakát együtt tölthettük békében.
A műtét, azt hiszem, rutinműtétnek számított, és csak fél óráig tartott az altatást/ébredést leszámítva… és hétfőn haza is engedtek minket… de nehéz visszatalálni itthonra... apránként megnyugodni, hogy most már minden rendben. A család is emlegeti, hogy olyan, mintha még csak hétfőn született volna ide közéjük. Amíg bent voltunk, senki nem láthatta a férjemen kívül, mert infúzióval nem vihettem ki, ők meg nem jöhettek be. Nekem inkább amikor a műtőből kitolták volt olyan érzésem, hogy megint megszületett, visszakaptam őt.

Talán volt még egy kis elintéznivalója.

De most már itt van velünk, és itt is marad. Csodálatos, erős és bátor, szép és puha, a legbékésebb baba, akit csak el tudok képzelni.

Ha esetleg azon törted volna a fejed, hogy is néz ki az a bizonyos szabályos csomó a köldökzsinóron :)

Kengurumedve

... aki eredetileg majomnak készült, csak túl későn jöttem rá, hogy azoknak nem a fejük tetején van a fülük.

Összeillik-e a sült cukkini és a körte?

Nem.