2016. november 2., szerda

Gyerekkori emlékek #5

Amikor megszülettem, a nővérem nekem adta a maciját. Nagy volt, rózsaszín, és volt neki egy kicsi rózsaszín nyelve is.
Pár évvel később kirándulni mentünk ide a "hegyre", és láttunk egy gyíkot. Ekkor hallottam először arról, hogy ha a gyíknak leesik a farka, visszanő. Ezt rendkívül izgalmasnak találtam.
Hazaérve hosszas fontolgatás után elővettem a macit meg a kisollót, és levágtam egy darabot a nyelvéből.
Soha nem nőtt vissza, így a kisérletezést berekesztettem.

2016. augusztus 17., szerda

Kétszer született Brúnó

Le kell írnom, mert érzem, hogy távolodik tőlem az emlék. Elsodornak az események.


Reggel hat előtt tíz perccel keltem pisilni. Mire visszaértem, a kétéves nagylányom már ébredezett, és mikor lefeküdtem, szólt, hogy forduljak oda felé. Ezt a szót akkoriban tanulta. A fordulással érkezett az első fájás. Ekkor volt 5:55.
Rég vártam ezeket az összehúzódásokat. Aznap volt a terhesség 41 hetes és 0 napos a 12. heti ultrahang szerint, naptár szerint viszont kereken 42 hetes. Kicsit aggódtam is, untam is már, de legfőképpen türelmetlenül vártam a találkozást. Augusztus 4-re voltam kiírva, azt gondoltam, ha a nővére pontos volt, nagyjából ő is az lesz, de negyedike nem illett hozzá. Másodikára tippeltem, én is másodikai vagyok egy másik hónapban. Nem jött be. Eltelt másodika, negyedike, eltelt egy hidegfront, aztán mégegy... A bábánk, Edina, akivel a lányunk is született, megnyugtatott, hogy bőven van még időm, így aztán már csak azon töprengtem, mit csinálok rosszul. Már akkor éreztem, ez nem egy olyan szülés lesz, amit rábízhatok a láthatatlan női erőkre meg a kisfiamra, itt nekem is használnom kell a testem. Végül 11-én reggel értek az első fájások. Nagyon nem lepődtünk meg, a férjem is tizenegyedikei, egy másik hónapban :)
Azért is sejtettük már előző este, hogy akár ez az éjszaka is tartogathat számunkra egy kisbabát, mert már három napja folyamatosan ürült a nyákdugó. Mégsem volt kedvünk hozzá, hogy “fészket rakjunk”, elpakoljunk, készülődjünk. Hetek óta példás rend uralkodott a lakásban, minden gyönyörűen fel volt sorakoztatva a szüléshez, de neki pont a kupi kellett. Lefeküdtünk, reggel konstatáltam, hogy még mindig semmi, aztán elkezdődött.
A modern technikának köszönhetően viszonylag pontos naplónk van az események folyásáról, már ami az időt illeti.
6:15-kor beszéltünk anyukámmal, hogy vigye el a nagylányt. Miután ez megtörtént, 6:47-kor hívtam Edinát, hogy valószínűleg szülünk, úgy tervezze a napját.
Volt egy kis hasmenésem, aztán beültem egy kád vízbe, mondván, az az előző szülésnél is bejött. Hát most ez sem úgy alakult, ahogy gondoltam az óriási tapasztalatommal. A fájások ritkultak, ha hátradőltem, szinte nem is voltak, ha előredőltem, kicsit jobb volt a helyzet. Fél óra múlva már kezdtem unni magam a vízben, éreztem, jobb ha kiszállok, vagy búcsút mondhatok ezeknek az összehúzódásoknak. Sétálni kezdtem, és a fájások visszatértek. A nagyobbaknál a szekrénynek támaszkodtam, a férjem hőn szeretett olvasásra váró krimijei voltak szemmagasságban. Úgy éreztem, ez éppen jó hely vajúdásra :)
8:25-kor érkezett az első nyomási inger, kissé váratlanul, így szóltam a férjemnek, hogy azonnal szóljon Edinának, hogy induljon. 8:38-kor azt írta neki sms-ben, hogy rendszeres 3 perces nagy összehúzódásaim vannak. Ekkor már úgy gondoltam, épp eleget adtam a gravitációnak, és elfoglaltam előző szülésemből oly szép emlékű négykézlábas helyzetemet az ágyon. Gondoltam, most már itt lecövekelek, és megszülöm. Legutóbb működött.
Csak most nem legutóbb voltunk.
Kilenckor érkezett a “helyi” bába, aki direkt azért lett ehhez a szüléshez felkérve, hogy le ne késsék a távolság miatt a babát. Pedig mondtam Edinának, hogy meg fogjuk várni. Éreztem, hogy így lesz. Fél tízre meg is érkezett Edina.
Akkor már pokolian szenvedtem. Nem éreztem az idő időtlenségét, a szülés meghittségét, nem éreztem, hogy most egy csoda történik, csak rettenetesen dühös és türelmetlen voltam, amiért ennyire szenvedek, mégsem akar legalább a burok megrepedni, mégsem történik semmi! Úgy éreztem, nekem jár a gyorsaság. Végül Edina javasolta, hogy váltsak pozíciót, keljek fel, a váltás változást hoz… és tudtam, igaza van. Utáltam, hogy még nekem kell tennem azért, hogy fájjon, nem várhatok egy helyben, amíg az univerzum erői elintézik a többit, de elindultam. Pisilni.
A vécén el is folyt a magzatvíz, ezt kis diadalérzet követte, majd Edina, aki meglepetésemre nekikészült elkapni a babát. Képtelenségnek éreztem, hogy ilyen gyorsan a burok után megszülessen, de tudtam, nem viccből készülődik. Végül megegyeztünk, hogy visszamegyünk a hálóba, ha tudok. Mondtam, hogy nem (azt hiszem, mindenre ez volt az automatikus válaszom), de azért elindultam. Tudtam, hogy ez már a vége, de a tudat nem segített. Azt hittem, nem tud már jobban fájni, de egyre rosszabb volt. Iszonyú nyűgös voltam, egyáltalán nem éreztem magam alkalmas hangulatban a szüléshez, leginkább arra emlékszem az egészből, hogy megállás nélkül folyt belőlem a szó és a sírás szélén panaszkodtam, hogy nekem mennyire rossz. A férjem állítja, hogy neki semmi nem tűnt fel az egészből.
A kitolás vége sem hozott valódi enyhülést. Úgy éreztem, hogy nem találok rajta fogást, hogy túl laza a méhizomzatom. Nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyesmi. A fejénél pedig a mai napig meg vagyok róla győződve, hogy a kritikus pontot egyszerűen átugrotta egy tér-idő kapun keresztül, mert az biztos, hogy ott nem fért már ki több, ahol állítólag kijött végül. Utána következett a teste. Hogy a bábánkat idézzem: “... és jött, és jött, és jött…” Meglepő, de ez volt a szülés legfájdalmasabb része. Bár talán csak mert ez volt a vége. Vagy csak mert óriási baba volt. 4400 gramm és 62 centi. Valóságos kis Góliát. Nem erre készültünk. Négy héttel korábban még csak 3200-ra becsülték az ultrahangosok. Igaz, fél évvel azelőtt meg azt mondták, 90%, hogy lány.
Valószínűleg a felettébb kellemetlen részéhez tartozott az is, amikor befordult, majd fogta magát, és 180 fokos fordulatot vett, így az ablak helyett a szekrény felé nézve jött a világra. Mint a nővére. Milyen szép, hogy egy fordulással kezdődött az egész, és a végére is jutott egy :)
A köldökzsinór háromszor volt a nyakára tekeredve, majd miután megszületett, kiderült, hogy úszkálós korában még egy csomót is kötött rá. Volt mire, majd’ egy méter volt a teljes hossza a zsinórnak.
10:17-kor született meg ő. Egy hálás sziával nyugtáztam a bejelentést, de még pár pillanatig képtelen voltam a hátamra fordulni. Amikor a kezembe fogtam, már csak arra emlékszem, hogy megállás nélkül hajtogatom, mennyire szeretem őt. Kicsit bocsánatkérés-jelleggel is, amiért olyan türelmetlen voltam vele. Ő megállás nélkül sírt még percekig. Szép hangja volt. Apgar: 10/10
11:24-kor szóltunk anyukámnak, hogy jöjjenek át a nagylánnyal. Addigra megszületett a méhlepény, a férjem elvágta a köldökzsinórt, megcsodáltuk a csomót rajta, volt szopizás, levették a vért a köldökzsinórból, hogy kiderüljön, kell-e antiD-t kapnom RH-összeférhetetlenség miatt, és a gátsebről is meg lett állapítva, hogy az izom nem sérült, a hártyát pedig nem kell varrni, össze fog forrni magától. Csoda, amiről akkor még nem tudtam, mekkora szerencse valójában.
A nővérének nagyon tetszett Brúnó, elmondta, hogy szép, pici, fiú, bár az kicsit érzékenyen érintette, hogy sír. Ezért hozott neki játékot is, de mivel nem fogadta el, hamarosan más tevékenység után nézett, de azóta is sokat puszilgatja, ölelgeti.
Aznap este még sokszor elmondtam a férjemnek, mennyire szerencsések vagyunk, milyen szép családunk van és mennyire hálás vagyok ezért a kicsi fiúért.


Másnap sajnos kiderült, hogy a picivel mégsincs minden rendben.
Egy fejlődési rendellenesség miatt be kellett utaznunk a Klinikákra az újszülött sebészetre, és még aznap (pénteken) megműtötték.
Három napot és három éjszakát voltam bent vele egy kempingszéken. Hogy nem volt gátmetszésem, pláne császármetszésem, és igazán kiváló erőnlétben voltam, ekkor tudtam csak igazán értékelni. És igazság szerint azt is, hogy csak másnap vettük észre a bajt, és az első éjszakát együtt tölthettük békében.
A műtét, azt hiszem, rutinműtétnek számított, és csak fél óráig tartott az altatást/ébredést leszámítva… és hétfőn haza is engedtek minket… de nehéz visszatalálni itthonra... apránként megnyugodni, hogy most már minden rendben. A család is emlegeti, hogy olyan, mintha még csak hétfőn született volna ide közéjük. Amíg bent voltunk, senki nem láthatta a férjemen kívül, mert infúzióval nem vihettem ki, ők meg nem jöhettek be. Nekem inkább amikor a műtőből kitolták volt olyan érzésem, hogy megint megszületett, visszakaptam őt.
Talán volt még egy kis elintéznivalója.

De most már itt van velünk, és itt is marad. Csodálatos, erős és bátor, szép és puha, a legbékésebb baba, akit csak el tudok képzelni.

2016. július 19., kedd

Kengurumedve

... aki eredetileg majomnak készült, csak túl későn jöttem rá, hogy azoknak nem a fejük tetején van a fülük.


2015. október 19., hétfő

Akik nem ismerőseim a Facebookon

A férfi, aki valamivel Verona után fél órán keresztül nézte, ahogy eredménytelenül stoppolok, majd odajött hozzám, és felajánlotta, hogy fél óra múlva, ha megjött, akire vár, elvisz Velencébe. Mondtam neki, hogy én a Garda tóhoz megyek, de köszi. Majd miután megérkezett, akit várt, és elrendezték az üzletüket, odajött, és szólt, hogy szálljak be, elvisz a Garda tóhoz. Beszálltam, elvitt, mutatott egy képet a kisfiáról, aztán kirakott egy szuper szabadstrandon, és adott 20 eurót, hogy egyek valamit. Azóta sem ettem olyan jó szendvicset, mint az ottani büfében.

A csaj, aki szintén lekéste az utolsó kék metrót a Gyöngyösi utcánál, és együtt visszasétáltunk a Nyugatiig, ahol is végre alaposabban szemügyre vettem, és közöltem vele, hogy kiköpött Uma Thurman. Ő egyből a logikus válasszal állt elő: erre engem nyilvánvalóan valamelyik haverja betanított, mert eddig csak tőlük hallotta ezt.

A pasas, aki annyira részeg volt, hogy képtelenség volt levakarni, de legalább elhitte, hogy 14 éves vagyok, ami vicces volt. A Corvinnál találkoztunk, onnan elbuszoztunk a Sas-hegyre és megnéztük a napkeltét. Szegény sosem tudta meg, hogy valójában már elmúltam 20 is.

2015. október 3., szombat

Gyerekkori emlékek #4

Kiskoromban furulyára jártam. Nagyon szerettem, mert már akkor is kitűnt, milyen kevéssé vagyok szorgalmas tanuló, ezért a tanárom labirintusok rajzolásával próbált motiválni.
Egyik nap aztán óra után (az is lehet, hogy ez volt az első óra egy új helyen, vagy korábban ért véget a tanítás), hiába vártam a szüleimet, nem jöttek értem. Legalább két perc biztosan eltelt, de lehet, hogy tényleg sokat kellett várnom, mindenesetre elkezdtem pityeregni, hogy ott lettem hagyva.
Egy kedves, a szüleimnél idősebb házaspár jött oda hozzám kideríteni, mi bajom, elvesztem, hol lakom. Nem tudtam. Nagy nehezen kiböktem az utca nevét, ők pedig kocsiba raktak, és a helyszínen már elkalauzoltam őket a házunkig.
Nem tudom, mennyit őszültek ezidő alatt a szüleim, akik csak a hűlt helyét találták a lányuknak, mindenesetre türelmesen elmagyarázták utána nekem, hogy nem szabad idegenek autójába beülni, és legközelebb várjam meg őket, mert jönni fognak, esetleg csak egy kicsit késnek.
Büszkén jelentem, hogy azóta ilyesmi nem is fordult elő velem! Azt hiszem.