Gyerekkori emlékek #5

Amikor megszülettem, a nővérem nekem adta a maciját. Nagy volt, rózsaszín, és volt neki egy kicsi rózsaszín nyelve is.
Pár évvel később kirándulni mentünk ide a "hegyre", és láttunk egy gyíkot. Ekkor hallottam először arról, hogy ha a gyíknak leesik a farka, visszanő. Ezt rendkívül izgalmasnak találtam.
Hazaérve hosszas fontolgatás után elővettem a macit meg a kisollót, és levágtam egy darabot a nyelvéből.
Soha nem nőtt vissza, így a kisérletezést berekesztettem.

Gyerekkori emlékek #4

Kiskoromban furulyára jártam. Nagyon szerettem, mert már akkor is kitűnt, milyen kevéssé vagyok szorgalmas tanuló, ezért a tanárom labirintusok rajzolásával próbált motiválni.
Egyik nap aztán óra után (az is lehet, hogy ez volt az első óra egy új helyen, vagy korábban ért véget a tanítás), hiába vártam a szüleimet, nem jöttek értem. Legalább két perc biztosan eltelt, de lehet, hogy tényleg sokat kellett várnom, mindenesetre elkezdtem pityeregni, hogy ott lettem hagyva.
Egy kedves, a szüleimnél idősebb házaspár jött oda hozzám kideríteni, mi bajom, elvesztem, hol lakom. Nem tudtam. Nagy nehezen kiböktem az utca nevét, ők pedig kocsiba raktak, és a helyszínen már elkalauzoltam őket a házunkig.
Nem tudom, mennyit őszültek ezidő alatt a szüleim, akik csak a hűlt helyét találták a lányuknak, mindenesetre türelmesen elmagyarázták utána nekem, hogy nem szabad idegenek autójába beülni, és legközelebb várjam meg őket, mert jönni fognak, esetleg csak egy kicsit késnek.
Büszkén jelentem, hogy azóta ilyesmi nem is fordult elő velem! Azt hiszem.

Gyerekkori emlékek #3

Egyszer az öcsém kitalálta, hogy toljuk fel a bringáinkat az Antalhegy tetejére, majd fékezés nélkül száguldjunk le onnan. Ez a "hegy" a Gödöllői-dombság része. Az utcácskának, amin felmentünk, az eleje még egészen barátságos, a teteje viszont kifejezetten meredek. Kitűnő terep egy öngyilkos manőverhez, különösen, mivel az utca egy keresztutcába torkollik, bár akkor még igencsak gyér forgalommal bírt.
Feltoltuk. Ő leszáguldott. Bele az egyik autóba, ami a szemközti sorház előtt parkolt. Én jóval mögötte jöttem, fékezve. Mire leértem, már kint volt az egyik lakó, egy idős bácsi, és irgalmatlanul lehordott minket, amiért nekimentünk az autónak. Az ilyen idős bácsik igazán értik, hogy kell megijeszteni a piszkos kölköket. Elkotródtunk.
A pincében ütöttünk tanyát, hogy anyáék észre ne vegyék, hogy az öcsém csupa seb. Amennyire emlékszem, vizes zsepit vittem neki. Valahogy akkoriban minden sérülésre a vizes zsepi tűnt a legjobb megoldásnak.

Gyerekkori emlékek #2

Fura, hogy ha a kisgyerekkoromra gondolok, elsőként mindig a fagyis dédi ugrik be. Például az, amikor kismacskák születtek, és felvitt minket a padlásra, hogy megnézzük őket. Hosszú létra vezetett föl a házon kívül, úgy rémlik, már akkor is meg voltam lepve, hogy felvitt minket, hogy nekünk ilyet szabad. Sajnos a kismacskák nem jöttek elő, hiába ciccegtünk nekik a bejáratból, a padlásra pedig nem volt szabad bemenni, mert beszakadhatott.

Gyerekkori emlékek #1

A fagyis dédit azért hívtuk fagyis dédinek, mert mindig készített nekünk fagyit. Átmentünk a szemközti közértbe (vagy talán csak ő egyedül), megvette a porfagylaltot (én a puncsra emlékszem, lehet, hogy nem is vett soha mást), megfőzte a kis tűzhelyen, aztán gondolom, megvártuk, amíg kihűlt, és mehetett a fagyasztóba. Jobban belegondolva, lehet, hogy nem is kellett főzni, nekem mégis úgy rémlik, hogy főzte. Nagyon szeretem azóta is a puncs fagyit.