Rúfusz

Három gyerekben egyeztünk meg. Még a lakást is úgy vettük, hogy tudtuk, innen eddig minden lakó három gyerekkel költözött el. De amikor megszületett az első, kiderült, hogy a kisbabákkal sokkal nehezebb, mint gondoltuk. Kistestvér, az persze kell... de elég lesz egy is. Így született rövidesen a második, aki egy csendes, nyugodt kisbaba volt, és minden bizonnyal mi is belerázódtunk a babázásba. Mégsem gondoltunk rá, hogy harmadikat vállaljunk. 

Az eltelt évek során olykor elmerengtem, milyen izgalmas lenne találni egy kisbabát, tudjátok, mint a mesében. Vagy ha egyszer csak kiderülne, hogy nahát, terhes vagyok. Mennyire tudnék neki örülni. Néha meg cukkoltuk egymást, amikor a gyerekek torkuk szakadtából üvöltöttek: ugye, milyen jó lenne még egy? De éveknek kellett eltelnie, mire fel mertem tenni magamnak a kérdést: viccnek is jó, de mi lenne, ha tényleg? Éveknek, mire rájöttem, akár dönthetek is úgy, hogy mégis szeretnék még egy kicsit, és nem kell az univerzum jóváhagyására várnom. Megengedhetem magamnak ezt az ajándékot, akkor is, ha ijesztő meghozni a döntést, vállalni a felelősséget. 

Most, ahogy elnézem a kis arcát, a félelmeim nevetségesnek tűnnek az örömöm árnyékában. 

Amikor a kisebb is elkezdte az ovit, az életünkben újra lett idő. És ez bizony fontos, mert az ember eltöpreng... mihez is kezdjen vele? Nem sokkal később egy este a kanapén ültünk a fiúgyermekkel, és arról beszélgettünk, hogy hogy megnőtt, pedig nemrég még milyen pici volt... és akkor valami átkattant a fejemben. Mintha csak akkor jöttem volna rá, hogy ez a kapu még nyitva áll előttünk, és akár át is mehetünk rajta. Élénken él a fejemben az az időszak. Ahogy a szememmel megkeresem az apjukat, hogy csak úgy mellékesen megkérdezzem, mit szólna. Ahogy a cukrászdában rájövünk, hogy a döntést már meghoztuk, csak a szánk jár. Ahogy őszi utazásunk alatt titkon kémlelem a kisbabás családokat. 

A családban mindenki azonnal lelkesedett az ötletért. És én is éreztem, hogy bár tele vagyok kétségekkel, egyre nő bennem a boldogság. Kilenc hónapot vártunk rá, és egy nagyon szép nyarat töltöttünk el négyesben, mielőtt megfogant. Sosem felejtem el, ahogy Pécsről hazafelé a benzinkúton panaszkodom a férjemnek, hogy folyton pisilnem kell, a kislányom pedig boldogan felkiált: akkor biztos terhes vagy! Én rákvörös fejjel pisszegtem le, miközben minden szem ránk szegeződött. Akkor még nem tudtuk, hogy tényleg. 

A terhesség nem volt az előzőekhez hasonlítható. Reggeli rosszulléteim voltak, melyek a második trimeszterig is eltartottak, és egész napra szóltak, bár legalább nem voltak elviselhetetlenek. Nagyon korán elkezdett keményedni a méhem, majd a vége felé mindenféle egyéb fájdalom is fellépett: nem tudtam megfordulni az ágyban vagy felülni anélkül, hogy be ne görcsölt volna valamilyen izom az alhasamban. Végül ez is elmúlt, és csak vártuk, mikor bújik ki végre ő az óriási hasamból. 

A 12. heti ultrahang szerint május 3. volt a napja, a naptár szerint május 6., a nőgyógyász pedig május 9-re írta ki, amit ezúton is köszönök. Én fogantatás alapján május 5-ét számoltam, és ehhez képest ő is 41 hét 0 napra született, mint a bátyja: 12-én. Ekkor már minden nap drukkoltunk neki, minden dátumot nagyon szimpatikusnak találtunk. Volt némi jósló jellegű fájásom, de nem lettünk velük előrébb. Szerdán megünnepeltük az apjuk szülinapját, én pedig kezdtem aggódni - vasárnapig volt időnk. Ismét erőt vett rajtam az érzés, hogy valamit rosszul csinálok. Végül este 10:15-kor megérkezett a nyákdugó. Megnyugodhattam végre. 

Reggel 5:10-kor érkezett az első fájás. Felkeltem, elmentem a mosdóba, és erősen figyeltem, lesz-e folytatása. Halványan, de rendszeresen érkeztek a fájások. Elindult hát. 

A fiam ébredt nem sokkal utánam. Elújságoltam neki a jó hírt, majd mesét olvastunk. A család többi tagját nem akartam felkelteni, miután rájöttem, hogy aznap már biztosan nem megyünk óvodába, iskolába. 6:15 körül azért mindketten felébredtek a jövés-menésre, és elindult a nap. 

6:30-kor írtam az óvodába és az iskolába, hogy ne számítsanak ránk. 

7:20-kor hívtuk a családot, hogy elindult a hetedik unoka. 

8:30-kor hívtuk a bábát a kérésemre. Ekkor éreztem, hogy most már jó lenne némi segítség. 

9:30-kor érkeztek meg a bábák. 

Ekkor már semmi sem volt jó, és egyre csak rosszabb lett. Fel-alá mászkáltam, kerestem a helyem, de nem leltem. A fiam néha megkérdezte: "Nagyon fáj?" És igenlő válaszomra felragyogott a kis arca: "Az jó, akkor hamarosan megszületik!" Tudta a leckét. 

Ahogy a fájások egyre erősebbek lettek, én a férjembe kapaszkodtam, sírtam, haraptam, ezerszer is elmondtam, hogy nagyon fáj. Valószínűleg nem volt ez új, de teljesen elfelejtettem, hogy ez így fáj. Úgy éreztem, addig fognak kínozni, amíg rá nem jövök, mit kell tennem. De nem tudtam. Fáradt voltam, emiatt is viseltem nehezebben, pihenni szerettem volna, de ha pihentem, nem haladtunk. Aggódtam is a tempón, mert végig tökéletesen szociális szakaszban voltam, és azt hittem, ez azt jelenti, hogy nagyon de nagyon messze még a vége, és nem fogom bírni. A bábám megkérdezte, hogy szeretnék-e vizsgálatot, és én kértem, bár felrémlett bennem, hogy ha most azt mondja, 4 centi, én belehalok. Nem mondta. Azt mondta, szépen beboltosul a burok, minden szuperül halad. Beszélgettünk, végül rákérdezett, mit gondolok, mi lehet az oka a megtorpanásnak. Ekkor majdnem elsírtam magam, ahogy előjött bennem a sok kétkedés emléke. Elmagyaráztam, mennyi félelem volt bennem a döntésünkkel kapcsolatban, hogy akármennyire örültem neki, még hónapokkal a fogantatás után is feltettem néha magamnak a kérdést: hát normálisak vagyunk mi? A bábám elnézően válaszolta: nézz körül, mi mind ilyen nem normálisak vagyunk itt. (De jó lenne emlékezni a pontos szavakra...) Nem gondoltam volna, de ez a gyónás tényleg feloldhatott bennem egy gátat. Végül elfogadtam, hogy nincs más hátra, fel kell állnom, és állni, ami jön. Ez működött. 

10:45-kor négykézlábra ereszkedtem az ágyon, és végre elfolyt a magzatvíz. Végtelenül megkönnyebbültem, kacagni tudtam volna. Kezdődhetett a kitolás. 

Meglepetésemre a kitolás semmiféle fájdalommal nem járt, erősnek és kompetensnek éreztem magam. A bábám megkért, hogy négykézlábas helyzetemben az egyik talpamra álljak rá, hogy a pici könnyebben kiférjen. Ahogy előbukkant a feje búbja (nagyjából a második összehúzódásra), a bábák szóltak, hogy ha szeretnék, ha tudok, nyomhatok, nem kell megvárni a következő kontrakciót. Én pedig nyomtam. Ő pedig jött, apránként, szépen, ügyesen. Én drukkoltam, sokszor elmondtam neki: "Gyerünk, kicsim!" És ő jött. Amikor megszületett a feje, máris sírdogálni kezdett kis cérnavékony hangján. Ezután nem sokkal még belekakilt a magzatvízbe, de akkor már mindegy volt. 

Végül pontban 11 órakor született meg testvérei lelkes ujjongása közepette. 4815 grammal, 60 centivel, de legfőképpen gyönyörűen és puhán. Hangosan nem sírt fel, aranyos kis beszélgetőhangokat adott ki, amiket azóta is lelkesen gyakorol. Kis idő múlva ránéztem a másik bábára, és csodálkozva közöltem vele: egyáltalán nem emlékszem, hogy fájt. Semmire. Ezen jót nevettünk. 

Egy órával később érkezett a lepény. A köldökzsinór végig pulzált, és vastagabb is volt, mint szokott. A méhlepény is óriás méretű volt, és a magzatvíz is temérdek. Nagy szerencsémre tökéletesen sértetlenül megúsztam, nem kellett se vágni, se varrni. 

Azóta eltelt egy hónap. Minél többet nézegetem, annál tökéletesebbnek látom őt, teljes a szerelem. De az a helyzet, hogy tényleg nem könnyű. Gyakran eszembe jut, ahogy a húgom áll a harmadik csemetéjével a karján, és azt mondja: kiderült, hogy három gyerek az sok. Tényleg sok, ezt meg tudom erősíteni. De szerencsénkre sok öröm és szeretet is. 

És képzeljétek, már mosolyog! 

Brúnó születése

Mindig későn írok szüléstörténetet. Persze ez a "mindig" jó nagy túlzás, de sokáig úgy voltam vele, hogy Brúnó krónikájához nem tudok mit hozzátenni, annyira jól megírta az anyukája. De most elolvastam, amit Juli első napjáról jegyeztem le kilenc hónappal később, és bevillant, hogy ennek a kisfiúnak a világra jövetele is szétszórt pár morzsát emlékezetem konyhakövén.

Például, hogy minden ugyanolyan volt, és mégis minden más. Ahogy haladunk Edinához, a kocsiból felismerem azt a helyet, ahol Juli születése előtt megálltunk epret venni. Most nem állunk meg, hiába ugyanaz az út. És megannyi ilyen félkész deja vu jött, hogy már egyszer jártam itt és emitt, de akkor más volt.

És a szülés. Edinának csak akkor szólunk, hogy induljon, amikor már erőteljes háromperces összehúzódások vannak. Fruzsi addig azt mondta, hogy ne jöjjön, csak lógatná itt a lábát. Az agyam már csaknem kettészakadt a feldolgozhatatlan dilemmától: hallgassak a női ösztönre vagy erőszakoljam magamhoz a döntést. A bábák korábban felkészítettek rá, hogy jó eséllyel lekéshetik ezt a szülést, még ha időben is indulnak, de a késői start ellenére is - az én nagy szerencsémre - a legjobbkor jönnek. Ezúttal van idő a nekikészülésre. Megadják a módját. Csak állok, és elégedetten szemlélem, ahogy hatalmas női erők támadnak, hogy egy új életet támogassanak. Most érzem, hogy valami elsöprő dolognak vagyok a részese, hogy ez milliószor nagyobb nálam, porszem vagyok csak egy születő kisfiú naprendszerében, ahol egy nagyszerű anya és két remek bába az égitestek.

Derekat masszírozok. Ez nem változik. És nézem Edinát, ahogy teszi a dolgát. Ez nehezebb szülés, nekem úgy tűnik, hogy minden részletében. És ahogy nézem a vezető bábánkat, akinek a kezébe tettük le gyermekünk sorsát, arra gondolok, hogy te jó ég, mennyire átkozottul jól csinálja. A mozdulatainak, a szavainak mindnek szerepe van, nem tudnék kihúzni belőlük semmit azzal, hogy ez felesleges, olyan zenemű ez, amelynek minden hangja a helyén van. Ennél a szülésnél inkább vagyok kívülálló, mint résztvevő. Állok, és csodálom.

Másnap műtötték Brúnót egy fejlődési rendellenesség miatt. Otthont váltottunk pár napra, régen volt, hogy pesti lakosnak számítottunk. Éppen vásárolok a Sparban, amikor Edina hív, és érdeklődik. Nyugtat. És mesél is. Éppen Debrecenbe megy egy kismamához, és arra gondolok, hogy milyen jó is, hogy az élet nem áll meg. A professzionalizmusa még mindig a fejemben van. A kórház szívás, de van egy gyönyörű kisfiunk. Van egy gyönyörű kisfiunk.

Kétszer született Brúnó

Le kell írnom, mert érzem, hogy távolodik tőlem az emlék. Elsodornak az események.

Reggel hat előtt tíz perccel keltem pisilni. Mire visszaértem, a kétéves nagylányom már ébredezett, és mikor lefeküdtem, szólt, hogy forduljak oda felé. Ezt a szót akkoriban tanulta. A fordulással érkezett az első fájás. Ekkor volt 5:55.

Rég vártam ezeket az összehúzódásokat. Aznap volt a terhesség 41 hetes és 0 napos a 12. heti ultrahang szerint, naptár szerint viszont kereken 42 hetes. Kicsit aggódtam is, untam is már, de legfőképpen türelmetlenül vártam a találkozást. Augusztus 4-re voltam kiírva, azt gondoltam, ha a nővére pontos volt, nagyjából ő is az lesz, de negyedike nem illett hozzá. Másodikára tippeltem, én is másodikai vagyok egy másik hónapban. Nem jött be. Eltelt másodika, negyedike, eltelt egy hidegfront, aztán mégegy... A bábánk, Edina, akivel a lányunk is született, megnyugtatott, hogy bőven van még időm, így aztán már csak azon töprengtem, mit csinálok rosszul. Már akkor éreztem, ez nem egy olyan szülés lesz, amit rábízhatok a láthatatlan női erőkre meg a kisfiamra, itt nekem is használnom kell a testem. Végül 11-én reggel értek az első fájások. Nagyon nem lepődtünk meg, a férjem is tizenegyedikei, egy másik hónapban :)

Azért is sejtettük már előző este, hogy akár ez az éjszaka is tartogathat számunkra egy kisbabát, mert már három napja folyamatosan ürült a nyákdugó. Mégsem volt kedvünk hozzá, hogy “fészket rakjunk”, elpakoljunk, készülődjünk. Hetek óta példás rend uralkodott a lakásban, minden gyönyörűen fel volt sorakoztatva a szüléshez, de neki pont a kupi kellett. Lefeküdtünk, reggel konstatáltam, hogy még mindig semmi, aztán elkezdődött.

A modern technikának köszönhetően viszonylag pontos naplónk van az események folyásáról, már ami az időt illeti.

6:15-kor beszéltünk anyukámmal, hogy vigye el a nagylányt. Miután ez megtörtént, 6:47-kor hívtam Edinát, hogy valószínűleg szülünk, úgy tervezze a napját.

Volt egy kis hasmenésem, aztán beültem egy kád vízbe, mondván, az az előző szülésnél is bejött. Hát most ez sem úgy alakult, ahogy gondoltam az óriási tapasztalatommal. A fájások ritkultak, ha hátradőltem, szinte nem is voltak, ha előredőltem, kicsit jobb volt a helyzet. Fél óra múlva már kezdtem unni magam a vízben, éreztem, jobb ha kiszállok, vagy búcsút mondhatok ezeknek az összehúzódásoknak. Sétálni kezdtem, és a fájások visszatértek. A nagyobbaknál a szekrénynek támaszkodtam, a férjem hőn szeretett olvasásra váró krimijei voltak szemmagasságban. Úgy éreztem, ez éppen jó hely vajúdásra :)

8:25-kor érkezett az első nyomási inger, kissé váratlanul, így szóltam a férjemnek, hogy azonnal szóljon Edinának, hogy induljon. 8:38-kor azt írta neki sms-ben, hogy rendszeres 3 perces nagy összehúzódásaim vannak. Ekkor már úgy gondoltam, épp eleget adtam a gravitációnak, és elfoglaltam előző szülésemből oly szép emlékű négykézlábas helyzetemet az ágyon. Gondoltam, most már itt lecövekelek, és megszülöm. Legutóbb működött.

Csak most nem legutóbb voltunk.

Kilenckor érkezett a “helyi” bába, aki direkt azért lett ehhez a szüléshez felkérve, hogy le ne késsék a távolság miatt a babát. Pedig mondtam Edinának, hogy meg fogjuk várni. Éreztem, hogy így lesz. Fél tízre meg is érkezett Edina.

Akkor már pokolian szenvedtem. Nem éreztem az idő időtlenségét, a szülés meghittségét, nem éreztem, hogy most egy csoda történik, csak rettenetesen dühös és türelmetlen voltam, amiért ennyire szenvedek, mégsem akar legalább a burok megrepedni, mégsem történik semmi! Úgy éreztem, nekem jár a gyorsaság. Végül Edina javasolta, hogy váltsak pozíciót, keljek fel, a váltás változást hoz… és tudtam, igaza van. Utáltam, hogy még nekem kell tennem azért, hogy fájjon, nem várhatok egy helyben, amíg az univerzum erői elintézik a többit, de elindultam. Pisilni.

A vécén el is folyt a magzatvíz, ezt kis diadalérzet követte, majd Edina, aki meglepetésemre nekikészült elkapni a babát. Képtelenségnek éreztem, hogy ilyen gyorsan a burok után megszülessen, de tudtam, nem viccből készülődik. Végül megegyeztünk, hogy visszamegyünk a hálóba, ha tudok. Mondtam, hogy nem (azt hiszem, mindenre ez volt az automatikus válaszom), de azért elindultam. Tudtam, hogy ez már a vége, de a tudat nem segített. Azt hittem, nem tud már jobban fájni, de egyre rosszabb volt. Iszonyú nyűgös voltam, egyáltalán nem éreztem magam alkalmas hangulatban a szüléshez, leginkább arra emlékszem az egészből, hogy megállás nélkül folyt belőlem a szó és a sírás szélén panaszkodtam, hogy nekem mennyire rossz. A férjem állítja, hogy neki semmi nem tűnt fel az egészből.

A kitolás vége sem hozott valódi enyhülést. Úgy éreztem, hogy nem találok rajta fogást, hogy túl laza a méhizomzatom. Nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyesmi. A fejénél pedig a mai napig meg vagyok róla győződve, hogy a kritikus pontot egyszerűen átugrotta egy tér-idő kapun keresztül, mert az biztos, hogy ott nem fért már ki több, ahol állítólag kijött végül. Utána következett a teste. Hogy a bábánkat idézzem: “... és jött, és jött, és jött…” Meglepő, de ez volt a szülés legfájdalmasabb része. Bár talán csak mert ez volt a vége. Vagy csak mert óriási baba volt. 4400 gramm és 62 centi. Valóságos kis Góliát. Nem erre készültünk. Négy héttel korábban még csak 3200-ra becsülték az ultrahangosok. Igaz, fél évvel azelőtt meg azt mondták, 90%, hogy lány.

Valószínűleg a felettébb kellemetlen részéhez tartozott az is, amikor befordult, majd fogta magát, és 180 fokos fordulatot vett, így az ablak helyett a szekrény felé nézve jött a világra. Mint a nővére. Milyen szép, hogy egy fordulással kezdődött az egész, és a végére is jutott egy :)

A köldökzsinór háromszor volt a nyakára tekeredve, majd miután megszületett, kiderült, hogy úszkálós korában még egy csomót is kötött rá. Volt mire, majd’ egy méter volt a teljes hossza a zsinórnak.

10:17-kor született meg ő. Egy hálás sziával nyugtáztam a bejelentést, de még pár pillanatig képtelen voltam a hátamra fordulni. Amikor a kezembe fogtam, már csak arra emlékszem, hogy megállás nélkül hajtogatom, mennyire szeretem őt. Kicsit bocsánatkérés-jelleggel is, amiért olyan türelmetlen voltam vele. Ő megállás nélkül sírt még percekig. Szép hangja volt. Apgar: 10/10

11:24-kor szóltunk anyukámnak, hogy jöjjenek át a nagylánnyal. Addigra megszületett a méhlepény, a férjem elvágta a köldökzsinórt, megcsodáltuk a csomót rajta, volt szopizás, levették a vért a köldökzsinórból, hogy kiderüljön, kell-e antiD-t kapnom RH-összeférhetetlenség miatt, és a gátsebről is meg lett állapítva, hogy az izom nem sérült, a hártyát pedig nem kell varrni, össze fog forrni magától. Csoda, amiről akkor még nem tudtam, mekkora szerencse valójában.

A nővérének nagyon tetszett Brúnó, elmondta, hogy szép, pici, fiú, bár az kicsit érzékenyen érintette, hogy sír. Ezért hozott neki játékot is, de mivel nem fogadta el, hamarosan más tevékenység után nézett, de azóta is sokat puszilgatja, ölelgeti.

Aznap este még sokszor elmondtam a férjemnek, mennyire szerencsések vagyunk, milyen szép családunk van és mennyire hálás vagyok ezért a kicsi fiúért.

Másnap sajnos kiderült, hogy a picivel mégsincs minden rendben.

Egy fejlődési rendellenesség miatt be kellett utaznunk a Klinikákra az újszülött sebészetre, és még aznap (pénteken) megműtötték.
Három napot és három éjszakát voltam bent vele egy kempingszéken. Hogy nem volt gátmetszésem, pláne császármetszésem, és igazán kiváló erőnlétben voltam, ekkor tudtam csak igazán értékelni. És igazság szerint azt is, hogy csak másnap vettük észre a bajt, és az első éjszakát együtt tölthettük békében.
A műtét, azt hiszem, rutinműtétnek számított, és csak fél óráig tartott az altatást/ébredést leszámítva… és hétfőn haza is engedtek minket… de nehéz visszatalálni itthonra... apránként megnyugodni, hogy most már minden rendben. A család is emlegeti, hogy olyan, mintha még csak hétfőn született volna ide közéjük. Amíg bent voltunk, senki nem láthatta a férjemen kívül, mert infúzióval nem vihettem ki, ők meg nem jöhettek be. Nekem inkább amikor a műtőből kitolták volt olyan érzésem, hogy megint megszületett, visszakaptam őt.

Talán volt még egy kis elintéznivalója.

De most már itt van velünk, és itt is marad. Csodálatos, erős és bátor, szép és puha, a legbékésebb baba, akit csak el tudok képzelni.

Ha esetleg azon törted volna a fejed, hogy is néz ki az a bizonyos szabályos csomó a köldökzsinóron :)

Miért otthon?

Majdnem fél év telt el, és még mindig heti rendszerességgel eszembe jut Juli születése. Az, hogy mennyire jó volt, és mennyire ügyesek voltunk. Még mindig boldoggá tesz, és büszkeséggel tölt el, és azt hiszem, ez az érzés egy életre elkísér majd.

Én abban a biztos tudatban nőttem fel, hogy a világon a legfájdalmasabb dolog a szülés, ezért amikor kilátásba került a baba, úgy gondoltam, jobb lesz felkészülni. Videókat néztem, szülésekről és előadásokról, könyveket és cikkeket olvastam, és nem elég, hogy kezdtem meggyőződni róla, hogy az a baba simán ki fog férni ott, még azt is elkezdtem gyanítani, hogy a szülés nem okvetlenül a legfájdalmasabb dolog a világon - erről pedig utóbb meg is győződtem (persze könnyű annak, akinek volt már vesegörcse :) ).

Kutatásaim során két fontos dologra jöttem rá:

• akkor a legjobbak mindkettőnk esélyei, ha háborítatlanul szülök
• ergo háborítatlanul akarok szülni.

Mivel nem volt orvosom, kórházat kezdtünk keresni, ahol támogatják a háborítatlan szülést, de miután meglátogattunk egy igen drága magánklinikát, ahol ugyan volt kádban szülés, meg gumilabdán vajúdás, de háborítatlanságnak nyoma se, határozottan kezdtem kétségbe esni. Nem vágytam sokra, csak hogy a legeslegfontosabb vizsgálatokat leszámítva hagyjanak békén, amíg szülök és aztán ne vegyék el a gyerekemet tőlem. Talán velük is mindent meg lehetett volna beszélni. De nem tudtam bízni bennük. Azt akartam, hogy olyasvalaki legyen mellettem szülés közben, akit nem kell meggyőznöm az elképzeléseim helyességéről, hanem maga is ezekben hisz.

Szóval így találtam rá az otthonszülésre. Megjegyzem, amikor terhes lettem, eszembe sem jutott volna otthon szülni. Azt gondoltam, végre, végre kisbabánk lesz, semmiért nem kockáztatnám az ő csöpp kis életét. És az a vicces, hogy pont ebből a megfontolásból szültem végül itthon.

A szülésnek van rizikója. Ha otthon szülsz, ha kórházban, ha hüvelyi úton, ha császárral. Persze általában minden csodálatosan egyszerűen megy végbe, és általában mindenki boldog is a végén, de sajnos tisztában kell lenni azzal is, hogy néha nem. A legtermészetesebb körülmények között is és a legprofibb szakemberek mellett a legprofibb kórházakban is. Meghalnak emberek.

Ki-ki a maga módján és lelkesedésétől függően igyekszik felkészülni a szülésre. Van, aki csak megnézi a kórházba vezető utat, és van, aki szülésfelkészítőre jár meg jógázni, videókat néz meg könyveket olvas, pont, ahogy én tettem. Biztonságban akartam tudni magunkat, és a háborítatlanságot találtam a legbiztonságosabb megoldásnak.

Komolyan féltem a kórházaktól és egyáltalán nem éreztem, hogy bármelyikben biztonságban lennénk. Nem bíztam bennük, mert nem azt képviselték, amire én vágytam. Féltem, hogy mennyi fölösleges vizsgálatot és beavatkozást végeznének el rajtam, féltem, hogy ez megakasztaná a szülés tökéletesen kitalált folyamatát, és emiatt baja esne a babának. Arra vágytam, hogy vajúdás alatt vajúdhassak, szülés közben szülhessek, végezhessem a dolgom, amihez értek, és senki ne akarja nálam jobban tudni, hogyan kell azt csinálni.

Fellélegeztem, amikor találkoztam a bábánkkal. Pontosan felvázolta azt a szülést, amilyet elképzeltem, ahol bíznak bennem, és én is bízhatom bennük. Vele végre biztonságban éreztem magunkat és nyugodtan vártam a szülés napját.

Ha nem lettünk volna egészségesek, én nem szültem volna otthon. De egészségesek voltunk én is és a kisbabám is, és a feje is gyönyörűen be volt ékelődve a helyére. Egy dologtól félhettünk csak, hogy nem lesznek elég erősek az összehúzódások, és be kell menni a kórházba. De erre szerencsére nem került sor.

Azt gondolom, az otthonszülés nem való mindenkinek. És azt is, hogy a kórházban szülés sem. Azt gondolom, aki attól fél, hogy egy felmerülő komplikáció esetén nem tudják majd azonnal megműteni, az szüljön kórházban. Teljesen érthető hozzáállás. Én attól féltem, hogy bár komplikációktól tartani egyáltalán nincs okom, a sok kórházi macera miatt mégis baj történik majd. Sokat gondolkodtam ezen, és rájöttem, nem tett volna boldoggá, hogy egy esetleges tragédia esetén magam helyett mást okolhatok. Sőt. Ragaszkodtam a saját felelősségemhez. A saját szülésemhez.

Hogy jó volt-e itthon szülni? Csodás volt. 6 óra a férjemmel, se vágás, se repedés, se beöntés, se borotválás, se CTG, csak egy kis szívhanghallgató, ami pontosan ugyanannyit ér, mint az az otromba gép, a kisbabámat pedig csak abban az öt percben nem tarthattam szemmel, amíg kikísértek (!) zuhanyozni.

Hogy milyen Magyarországon az otthonszülés helyzete? Katasztrofális. Bár a statisztika szerint egy egészséges terhesség esetén semmivel nem veszélyesebb otthon szülni, mint kórházban, és törvény adta jogom van hozzá, a TB mégsem támogatja, és többször is rosszul kellett éreznem magam a döntésem miatt, mert barátok és egészségügyi dolgozók is ellenségessé váltak, amikor meghallották, mire készülünk. Nyilván csak jót akartak.

Eredetileg ezt a blogbejegyzést két sornak szántam néhány linkkel, mert ez egy hálátlan téma, amiről nem szívesen beszélek olyan emberekkel, akik nem olvastak annyit róla, mint én (márpedig az internet tele van ilyenekkel). Mégis, kicsit hosszabbra sikerült.

De azt nem szeretném, ha a linkek lemaradnának:

Az otthonszülésről: Feldmár András, Ranschburg Jenő, Szalóki Ágnes és mások

"Van arra protokoll, hogy a magzatvíz elfolyása után hány órával kell beindítani a szülést, de ha például lejár az orvos ügyelete vagy türelme, az is jó indok lehet rá, hogy minél előbb kijöjjön az a gyerek. Ha a nő sokat ellenkezik, és nem hajlandó belemenni az oxitocin beadásába, akkor újra előveszik a ‘gyerek nincs valami jól’ – kártyát"

"Döbbenetes volt ráébredni, hogy a kórházi szülésnek is vannak kockázatai."

"Az tény, hogy minden asszony abban a környezetben szül a leggyorsabban, a legkönnyebben, ahol biztonságban érzi és kellőképpen el tudja engedni magát.

Hírességek, akiknek a gyereke otthon született:
Pamela Anderson, Cindy Crawford, Demi Moore, Meryl Streep

És végül egy kis Monty Python :)

"- Mit csináljak?
- Semmit, kedves! Magának nincs képesítése!"

A szoptatás első hat hetéről

Nagy lelkesedéssel kezdtem szoptatni, biztos voltam benne, hogy mivel minden adott a problémamentes szoptatáshoz, nem lesznek gondjaink ezen a téren. Aztán kiderült, hogy olyan szinte nincs is, hogy problémamentes szoptatás. Kisebb-nagyobb gondjai szinte minden kismamának akadnak.
Itt az én történetem, hátha hasznos lesz az utókornak:
Úgy kezdődött, hogy csak az ötödik napon jött meg a tejem, ezért aggodalmamban elkezdtem csalánteát inni és homeopátiás csalánbogyót szedni. Meg is lett az eredménye. Lett annyi tejem, hogy ihajj, és amikor egy jó nagy alvás miatt kimaradt egy étkezés, tejlázas lettem. Máig sem tudom, hogy ha lefejtem volna, elkerülhetjük-e, mert ekkor már elég sebes volt mindkét mellbimbóm, és fertőzés is okozhatta. Illetve valószínű, hogy fertőzés volt, mert három nap magas láz után végül csak az antibiotikum segített. Ekkor már úgy szoptattam, mint akit kínoznak. Úgy is éreztem magam. Halálosan kimerült voltam, emiatt nagyobbnak éltem meg a fájdalmat, fájdalmasabbnak, mint például a szülést. Fájt a keresztcsontom és a hátam is, még gyenge voltam a szüléstől, de nem mertem már fekve szoptatni, mert úgy nem volt rálátásom, mit művel a pici. A tudat, hogy minden mellretétel csak hátráltatja a gyógyulást, még rátett egy lapáttal a kínjaimra.
Ekkor hívtunk egy szoptatási tanácsadót, mert egyértelmű volt, hogy hiába mondja mindenki, hogy jól van mellre téve, meg "az enyém is sebes volt, majd begyógyul", meg "majd megedződik, az eleje ilyen", itt szó sincs ilyesmiről. Nem fog begyógyulni és nem normális, amit átélek.

barracuda

A szoptatási tanácsadónk egy csodálatos (szak)ember, próbált segíteni, hogy még mélyebben be tudja kapni a mellbimbómat a gyerek, de második találkozásunkkor (amikoris elhangzott, hogy Juli barracuda-típusú csecsemő) abban maradtunk, hogy amíg be nem gyógyulnak a sebek (Bence találó szavait idézve, úgy néztek ki a bimbóim, mintha nekiestek volna egy konzervnyitóval - a hegyén ledörzsölve, az oldalán hosszú és mély vájatok), fejjek és úgy kapja az anyatejet. Ez - leszámítva, hogy rendkívül sok időt igényelt a fejés-mosogatás-fertőtlenítés-melegítés ciklus - jó megoldásnak tűnt, mert így alkalma lett begyógyulnia a sebeimnek. De nem gyógyultak. Nagyjából egy hét elteltével kezdtem vitamint szedni, hátha az a gond, hogy egyszerűen a szervezetemnek nincs elég energiája a gyógyulásra, és ezzel egy időben kaptunk kölcsön egy Bioptron lámpát is. Nem gondoltam volna, de ez működött. Pár nap alatt begyógyultak a sebek, és először félve, majd felbátorodva, újra szoptatni kezdtem. A szaporító fejés (7-7 5-5 3-3 1-1 perc az egyik mellen majd a másikon - bár én az 1-1-et mindig lehagytam) miatt rengeteg tejem lett - úgyhogy most úgy tűnik, tejadó is lesz belőlem -, a fejőgép szívó hatásától a mellbimbóim is jobban kiemelkedtek, a sebek helyén pedig olyan strapabíró bőr képződött, hogy már nem számít, hogy a kicsim ellustult a cumisüvegen (mondta a tanácsadó, hogy kanálból etessem, vagy tápszondával ujjról, de túl macerás volt) és nem tökéletes a technikája. Rájöttem, hogy ez egy olyan "skill", amire soha többé nem lesz szüksége az életben, tehát csak az a fontos, hogy most jól tudjon lakni vele. Hát itt tartunk most. A hegyén még mindig van egy kis seb, de nem fáj és nem vérzik, együtt lehet vele élni. És most hívott egy anyuka, aki elviszi azt a 3-4 liter lefejt tejet, ami a fagyasztóban összegyűlt. Nagy öröm ez nekem.

A bimbóvédőről: Tök jó cucc, csak nincs ráírva, hogyan kell használni, és nem úgy, hogy csak rárakod és kész. Aztán meg nekem nem is nagyon jött be, mert ha tele volt a mellem, a ráhelyezéskor a nyomkodástól minden csupa tej lett és csúszott és ragadt és szerencsétlenkedtem, ha meg fejtem előtte belőle és nem jött olyan könnyedén, akkor Juli kezdett el sírni rajta.

A lansinoh lanolin bimbóvédő krémről: Nem igazán tudom, hogy működik-e, mert az én sebeimet nem gyógyította, a megelőzésről meg lemaradtam, de nekem jónak tűnik, csúnyán piros babapopsira pedig eszményi!

A szoptatós fölsőkről: Kellett volna venni... Na nem mintha olyan sokat elmászkálnék szoptatni, de egyre hidegebb van itthon, és nem tetszik nekivetkőzni.

Az elektromos fejőgépről: Óriási találmány, csak ajánlani tudom!

A melltartóbetétekről: Érdemes odafigyelni, hogy légáteresztő legyen. Nekem a DM-es Babylove Stilleinlagen jött be :)

Születésed története

Én mondtam, hogy kilencedikén fogsz megszületni, de magam sem hittem igazán. Pedig addig is mindent mintaszerűen csináltál, kérni sem kellett.

Emlékszem, hogy előző nap piacon voltunk, fülledt, párás meleg volt, és csúnyán bevertem egy kiálló vasba a lábfejemet. Este megnéztük a Luther című filmet, befejeztem a lakás kitakarítását, és nyugovóra tértünk. 

Minden készen állt a fogadásodra. 

Hajnali háromnegyed három körül ébredtem az első fájásra. Rohantam a vécére, annyira görcsöltem, emlékszem, ahogy rádőlök a vécé falára kínomban, a hasmenés mégsem akar megérkezni; csak miután elmúlt a roham. 

A következő összehúzódás már ébren ért, így sokkal kellemesebb volt, még egy mosolyt is megengedtem magamnak: "Hát tényleg megszületik!"

A harmadikra már édesapád is felébredt, pedig meg se nyikkantam, csak kuporogtam az ágy szélén. Ekkor negyed négy volt, én csak mosolyogtam rá, ő meg félálomban megkérdezte: "Te most vajúdsz?" Eléggé meglepődött igenlő válaszomon, de mondtam neki, hogy minden rendben van, nem kell most azonnal kipattannia az ágyból. Persze azért kipattant. 

Ekkor még istenesen éreztem magam, megfésülködtem, beraktam a kontaktlencsémet, bepakoltuk, ami a kórházi csomagból még hiányzott; fogkefe, iratok, telefontöltő... Előkészítettük az ágyat is, vérre, verítékre. 

Nem lehetett órát igazítani az összehúzódásokhoz, voltak erősebbek és gyengébbek is, mégis tudtam, hogy ez nem gyakorlat. Negyed ötkor telefonáltunk Edinának, a bábánknak, és a nagymamádnak, aki már ébren várta a hívásunkat... valamit megérezhetett. 

Edina azt javasolta, üljek be egy kád jó meleg vízbe, hogy rendeződjenek a fájások. Azt mondta, ez felerősíti a hatékonyakat, a kisebb kísérők pedig elmaradnak majd.

Ekkorra már teljesen elvesztettük az időérzékünket. Egy órát ültem a vízben, de olyan volt, mintha csak a negyede lett volna. Nem leltem a helyem, minden összehúzódásnál felpattantam, nem bírtam háton a vízben, így "hamar" azt mondtam, elég a vízből, kiszállok! De addigra a meleg már megtette a hatását. 

A hálóban folytattam a vajúdást, térd-könyök helyzetben (majd így is maradtam végig), bár a könyökeim alatt volt egy jó nagy párna. Abba fúrtam a fejem is; a végére olyan kócos lettem, mint aki egész éjjel a kocsiablakon kidugott fejjel száguldozott. 

A hálóban bukóra nyitva volt az ablak, én pedig már nagyokat nyögtem, mint aki komoly beteg. Gondoltam is az alsó szomszédokra - de mint utóbb kiderült, az egészből semmit sem vettek észre. Ekkor már majd' beszakadt a hátam, apukád folyamatosan a derekamat simogatta-masszírozta, miközben telefonon tartotta a kapcsolatot Edinával, és néha még a családnak is írt, hogy minden rendben halad. Le akartam feküdni és pihenni, de ha lefeküdtem, rögtön pattanhattam is fel, mert nem lehetett úgy kibírni. Nem a fájdalom volt a legrosszabb, sokkal inkább a tehetetlenség. 

Aztán az egyik összehúzódás közben elkezdtem nyomni. Nem volt ez egy leküzdhetetlen inger, inkább csak így alakult, próbálkozott a testem, hogyan lehetne jobb. És így jobb volt, jó volt végre tevékenyen részt venni a szülésben. Úgy gondoltam, korai ez még, nem szabadna, sőt, talán egyáltalán nem kellene nyomni, hanem csak hagyni, hogy a méhem elrendezze a dolgokat... de sokkal-sokkal-sokkal könnyebb volt így elviselni a fájásokat - úgyhogy nyomtam. Előkerült a nyákdugó, majd hamarosan ("Úristen, mi ez, ez a baba?!") a magzatburok is megrepedt és elöntött a jó meleg magzatvíz. Fantasztikus érzés volt. 

A bábák ekkor már úton voltak, de messziről jöttek, és véletlenül félre is vezette apukád Edinát az egyik lehajtónál. Amennyire aggódott édesapád, hogy nem érnek ide, és neki egyedül kell fogadnia téged, engem épp annyira nem érdekelt, csak meg akartalak szülni, lehetőleg azonnal. Nem érdekelt a gátam, nem érdekelt, fájni fog-e, csak végezni akartam. Tudtam, hogy képes vagyok rá egymagam is, és azt is tudtam, hogy te milyen ügyes baba vagy. Nyugodt voltam, minden a lehető legjobban haladt, nem volt okom az aggodalomra. 

Mégis hatalmas megkönnyebbülést hoztak magukkal a bábák. 

Azt gondoltam, ilyenkor az ember elméje teljesen elhomályosul, de én tisztán emlékszem mindenre. Ahogy megérkeztek a bábák, és egy pillanatra kinyitottam a szemem. És ott volt Edina, szép világoszöld szoknyában, a vállán hozzá illő fölsővel, mint egy virágtündér... meg is akartam mondani neki, milyen csinos, de erre nem futotta. Felfigyeltem viszont a másik hangra is, hiszen tudtam, hogy két bába jön. Azon gondolkodtam: "Vajon Móni jött, vagy Ági?" Aztán hátranéztem, és Ági volt ott. Még arra is képes voltam, hogy megmondjam neki: "Tudtam, hogy te jössz." Furcsa, de ez volt az egyetlen igazi anyai megérzésem a kilenc hónap alatt. 

Új erővel töltött fel az érkezésük, édesapádon is érezni lehetett, hogy megkönnyebbült - bár ezt akkor nem vettem észre. Finom, puha kezek érintettek, nem tudtam már, melyik kihez tartozik, de nem is számított. Edina meghallgatta a szívhangodat, majd a gátvédelemhez is hozzáláttak. Az orbáncfűolajos masszázs valami hihetetlenül jó érzés volt, nem gondoltam, hogy egy egyszerű olaj ilyen könnyebbséget tud hozni a szülésbe. 

Utána már csak arra emlékszem, ahogy Edina mondja, érintsem meg, ez a te fejed búbja. Akármennyire próbáltam, nem bírtam elhinni. Bármi is volt az a két lábam között, cseppet sem emlékeztetett egy koponyára. Puha volt és ráncos. Aztán persze kiderült, hogy mégis te voltál. 

A kitolás munkásabb volt, mint vártam. Azt gondoltam, itt a vége, néhány nyomás, és már kint is leszel. Mégis, amennyi kibújt a kis fejedből, vissza is csúszott két összehúzódás között, ami még jobban fájt, mint az összehúzódások. Nem várt vissza a méhem. A bábák biztattak, jó tanácsokkal láttak el, és arra is figyeltek, te hogy érzed magad. Egyre több és több mutatkozott meg a koponyádból, és úgy egymillió évvel később megszületett a fejed. 

Édesapád azonnal belédszeretett. Én viszont nem akartalak megérinteni még. Be akartam fejezni, amit elkezdtünk, és majd csak a végén zárni a karomba téged. 

A következő összehúzódásra megszületett a vállad, és azt hittem, végre vége, innen már kicsusszansz magadtól... de szükség volt még egy utolsó erőbedobásra, hogy a világra jöjj. 

Ekkor 8 óra 29 perc volt. 

Nem emlékszem, ahogy felsírtál, ahogy arra sem, hogy fordultam a hátamra, és hogy kerültél a karjaimba. Arra is csak hetekkel később emlékezett vissza apukád, mik voltak az első szavaim hozzád: "Szia... de gyönyörű vagy..." Csak az érzésre emlékszem, ahogy ott fekszel a csupasz mellkasomon csupaszon, és alszol, a magad gyönyörű részleteiben. Majd pár pillanat múlva föleszmélek, és megkérdezem: "Normális, hogy alszik?" Edina pedig megdörzsöl egy picit, mire újra elkezdesz sírdogálni. 

Lassan érkeztél meg a testedbe, úgy mondták. Talán a türelmetlenségem miatt, hogy annyira meg akartalak szülni, nem vártam se istenre se emberre. De most már együtt vagyunk. Megérkeztél. 

Te vagy a legkedvesebb teremtmény, akivel valaha találkoztam. 

Oroszlánnyuszi!

Az ihletet Hannakin figuráinak köszönhetem, ennek a nem is olyan régi találkozásnak az eredménye lett hamarosan megszülető kislányom oroszlánnyuszija (amit elvileg három éves koráig úgysem használhat, nem tudom, hova siettem). 33 darabból lett összerakva, ha nem számolom a szemét meg az orrát, ami alá varrtam egy gyöngyöt, hogy kicsit kiemelkedjen. A fotók hagynak némi kívánalmat maguk után, de a lényeg azért látható:

Teherbeesési tippek

Ezer éve (de legalábbis mióta sikerült teherbe esnem) készülök megírni ezt a bejegyzést. Nem mintha olyan profinak érezném magam a témában, de saját türelmetlen és olykor kilátástalannak tűnő várakozásom alapján úgy hiszem, minden tipp jól esik ilyen időkben a leendő kismamáknak (a kispapás oldalt sajnos nem tudom képviselni). Van ugyanis, hogy látszólag semmi oka nincs annak, hogy késik a gyermekáldás, mégis várni kell. Ilyenkor lép életbe a "segíts magadon, Isten is megsegít" elve. Íme az én tippjeim a várakozás idejére, amik nálam működni látszottak:

Diéta
Kerüld a cukrozott ételeket/italokat (az alkoholt is), a finomlisztet, és mindent, amiben mesterséges adalékanyagok vannak. Iszonyat erőket öl a szervezeted abba, hogy az ezekkel felborogatott hormonháztartásodat egyenesbe hozza. Tehermentesítsd magad a terhességhez :) Azt is fontosnak tartom emellett, hogy soha ne éhezz. Egyél sokszor keveset, rágcsálj zöldségeket, gyümölcsöket, magvakat, készíts főzelékeket, leveseket, élj jól.

Víz
Igyál legalább két liter vizet naponta. Komolyan.

Alvás
Én már egy ideje munkanélküli voltam, amikor jött a baba, úgyhogy nem okozott problémát, hogy kipihenjem magam előtte, mégsem akarok elfeledkezni azokról, akik nem tudják rendesen kialudni magukat a munkájuk mellett. Szerintem logikus, hogy ezeket az alapvető szükségleteit kielégítsük a testünknek, mielőtt azt várnánk, hogy újabb terheket vegyen magára. Ha nem vagy jó alvó, sétálj egyet lefekvés előtt, szellőztess ki, húzz zoknit a lábadra, ha fázik, kérd meg a párod, hogy masszírozzon meg, feküdj le akkor is, ha nem vagy álmos, próbálj meg mindent, hogy legalább esélyed legyen 8 órát aludni. Ha van lehetőséged, aludj napközben is, amikor úgy érzed, jólesne. Rám ez mondjuk nem volt jellemző, inkább azoknak javaslom, akik egyszerre nem tudnak 8 órát aludni.

Napvitamin
Napi 2000 NE D3-vitamin, főleg, ha irodában dolgozol, napot csak hétvégén látsz vagy tél van. Én 4000-t szedtem, igaz, csak pár hónapig, nem tudom, hogy hosszú távon ennyivel túl lehet-e adagolni magunkat.

Akupunktúra
Nagyjából két hónapja jártam akupunktúrára, amikor pozitív lett a teszt, és biztos vagyok benne, hogy közrejátszott. Amúgy az akupunktúrának rendkívül hatékony meditációs/relaxációs hatása is van, amit szintén fontosnak tartok, ezért hajlok rá, hogy jó alternatívái lehetnek egyéb ilyen technikák is (pl. jóga).

Meleg végtagok
Ezt az akupunktőröm mondta, és szeretném továbbadni: fokozottan figyelj rá, hogy ne fázzon a kezed, lábad.

Tea
A ciklus első felében málnalevelet, a második felében palástfűteát ittam reggelente, éhgyomorra, porcelánszűrővel (állítólag nem jó, ha fémmel érintkezik a tea). Bár az is igaz, hogy az előző ciklus alatt meg végig málnalevelet, mert ki akartam próbálni a hatását. Hamarabb jött meg. Talán a tea miatt, talán nem.

Házasság
Tudja a fene, kinél mit indít be egy egyszerű ünnepnap (és az azzal járó figyelemelterelés), de nekünk bejött.

Sütőtök
Valószínű, hogy ennek tényleg semmi köze nem volt a szerencsénkhez, de tény, hogy akkoriban minden héten volt sütőtök az asztalon.

Menstruációs naptár
Fogalmad sincs, mikor ovulálsz? Figyelj kicsit magadra! Vezesd a ciklusaidat, figyeld a tested változásait, és ha nem vagytok olyan szaporák, mint a nyulak, időzítsetek. Okostelefonra amúgy nagyon jó menstruációs naptárakat lehet már letölteni.

Stabil tervek
Ne várjatok a babára! És most nem arra gondolok, hogy ne várjátok, hanem hogy a döntéseitekkel ne várjátok meg. Nekünk két ilyen pont is volt az életünkben, ami kicsit instabillá tette a jövőt. Az egyik, hogy ha hamarabb jön a baba, korábbra kell hozni az esküvőt, a másik, hogy ha jön a baba, el kell költözni. Az esküvőt, mint írtam, a mi babánk megvárta, és azt is, hogy eldöntsük, hová költözünk, amint teherbe estem.

Szerelem
A gyermekvállalás, akkor is, ha nem jön a baba, (normális esetben) összekovácsolja a párokat, és testileg, lelkileg közelebb kerülnek egymáshoz a felek. Hiszen egyedül a párunk az, akivel ezt a babát ugyanúgy várjuk, ő az, aki igazán megért minket, ha eltörik a mécses, és ő az az ember is, akiből szeretnénk egy (többé-kevésbé) ugyanolyat, csak kicsiben :) Élvezd, hogy megtaláltad életed szerelmét és használjátok ki ezt a kis időt, amit még kettesben kell eltöltenetek. Figyeljétek, tanuljátok, szeressétek egymást. Valahol igazat adok Vonnegutnak, "Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.", ugyanakkor emberi tisztességből szerintem ritkábban születnek babák.

Az élet szép
Mikor várandós lettem, már egy ideje beszélgettem a kisbabámmal. Az életről meséltem neki, kedvcsináló gyanánt, arról, hogy milyen klassz dolgok vannak itt a Földön, és mennyire izgalmas és szép élete lesz, ha odafigyel ezekre. Felhívtam a figyelmét mindenfélére, ami eszembe jutott; egy szép felhőre, egy finom falatra, egy jó barátunkra - mindenfélére, ami engem akkor örömmel töltött el, és amivel majd neki is alkalma lesz megismerkedni, ha megszületik. Úgy tűnik, sikerült is meggyőznöm őt.

Egy év
Sok helyen olvasni, és sajnos csak megerősíteni tudom, hogy ha egy évet várat magára a gyermekáldás, az még teljesen normális dolog, ne rohanjatok a meddőségi klinikára. Ha az orvos szerint egészségesek vagytok, még akkor is kellhet idő, hogy testileg-lelkileg átálljatok az új tervre, na meg a sorsnak is kell egy kis teret engedni. Így utólag könnyű ezt mondanom, de örülök, hogy pont most, pont így lettem várandós. Sokat tanultam magunkról/magamról a várakozás ideje alatt, az pedig külön jó érzés, hogy nyári gyermekünk lesz :)