Emlékszem, hogy előző nap piacon voltunk, fülledt, párás meleg volt, és csúnyán bevertem egy kiálló vasba a lábfejemet. Este megnéztük a Luther című filmet, befejeztem a lakás kitakarítását, és nyugovóra tértünk.
Minden készen állt a fogadásodra.
Hajnali háromnegyed három körül ébredtem az első fájásra. Rohantam a vécére, annyira görcsöltem, emlékszem, ahogy rádőlök a vécé falára kínomban, a hasmenés mégsem akar megérkezni; csak miután elmúlt a roham.
A következő összehúzódás már ébren ért, így sokkal kellemesebb volt, még egy mosolyt is megengedtem magamnak: "Hát tényleg megszületik!"
A harmadikra már édesapád is felébredt, pedig meg se nyikkantam, csak kuporogtam az ágy szélén. Ekkor negyed négy volt, én csak mosolyogtam rá, ő meg félálomban megkérdezte: "Te most vajúdsz?" Eléggé meglepődött igenlő válaszomon, de mondtam neki, hogy minden rendben van, nem kell most azonnal kipattannia az ágyból. Persze azért kipattant.
Ekkor még istenesen éreztem magam, megfésülködtem, beraktam a kontaktlencsémet, bepakoltuk, ami a kórházi csomagból még hiányzott; fogkefe, iratok, telefontöltő... Előkészítettük az ágyat is, vérre, verítékre.
Nem lehetett órát igazítani az összehúzódásokhoz, voltak erősebbek és gyengébbek is, mégis tudtam, hogy ez nem gyakorlat. Negyed ötkor telefonáltunk Edinának, a bábánknak, és a nagymamádnak, aki már ébren várta a hívásunkat... valamit megérezhetett.
Edina azt javasolta, üljek be egy kád jó meleg vízbe, hogy rendeződjenek a fájások. Azt mondta, ez felerősíti a hatékonyakat, a kisebb kísérők pedig elmaradnak majd.
Ekkorra már teljesen elvesztettük az időérzékünket. Egy órát ültem a vízben, de olyan volt, mintha csak a negyede lett volna. Nem leltem a helyem, minden összehúzódásnál felpattantam, nem bírtam háton a vízben, így "hamar" azt mondtam, elég a vízből, kiszállok! De addigra a meleg már megtette a hatását.
A hálóban folytattam a vajúdást, térd-könyök helyzetben (majd így is maradtam végig), bár a könyökeim alatt volt egy jó nagy párna. Abba fúrtam a fejem is; a végére olyan kócos lettem, mint aki egész éjjel a kocsiablakon kidugott fejjel száguldozott.
A hálóban bukóra nyitva volt az ablak, én pedig már nagyokat nyögtem, mint aki komoly beteg. Gondoltam is az alsó szomszédokra - de mint utóbb kiderült, az egészből semmit sem vettek észre. Ekkor már majd' beszakadt a hátam, apukád folyamatosan a derekamat simogatta-masszírozta, miközben telefonon tartotta a kapcsolatot Edinával, és néha még a családnak is írt, hogy minden rendben halad. Le akartam feküdni és pihenni, de ha lefeküdtem, rögtön pattanhattam is fel, mert nem lehetett úgy kibírni. Nem a fájdalom volt a legrosszabb, sokkal inkább a tehetetlenség.
Aztán az egyik összehúzódás közben elkezdtem nyomni. Nem volt ez egy leküzdhetetlen inger, inkább csak így alakult, próbálkozott a testem, hogyan lehetne jobb. És így jobb volt, jó volt végre tevékenyen részt venni a szülésben. Úgy gondoltam, korai ez még, nem szabadna, sőt, talán egyáltalán nem kellene nyomni, hanem csak hagyni, hogy a méhem elrendezze a dolgokat... de sokkal-sokkal-sokkal könnyebb volt így elviselni a fájásokat - úgyhogy nyomtam. Előkerült a nyákdugó, majd hamarosan ("Úristen, mi ez, ez a baba?!") a magzatburok is megrepedt és elöntött a jó meleg magzatvíz. Fantasztikus érzés volt.
A bábák ekkor már úton voltak, de messziről jöttek, és véletlenül félre is vezette apukád Edinát az egyik lehajtónál. Amennyire aggódott édesapád, hogy nem érnek ide, és neki egyedül kell fogadnia téged, engem épp annyira nem érdekelt, csak meg akartalak szülni, lehetőleg azonnal. Nem érdekelt a gátam, nem érdekelt, fájni fog-e, csak végezni akartam. Tudtam, hogy képes vagyok rá egymagam is, és azt is tudtam, hogy te milyen ügyes baba vagy. Nyugodt voltam, minden a lehető legjobban haladt, nem volt okom az aggodalomra.
Mégis hatalmas megkönnyebbülést hoztak magukkal a bábák.
Azt gondoltam, ilyenkor az ember elméje teljesen elhomályosul, de én tisztán emlékszem mindenre. Ahogy megérkeztek a bábák, és egy pillanatra kinyitottam a szemem. És ott volt Edina, szép világoszöld szoknyában, a vállán hozzá illő fölsővel, mint egy virágtündér... meg is akartam mondani neki, milyen csinos, de erre nem futotta. Felfigyeltem viszont a másik hangra is, hiszen tudtam, hogy két bába jön. Azon gondolkodtam: "Vajon Móni jött, vagy Ági?" Aztán hátranéztem, és Ági volt ott. Még arra is képes voltam, hogy megmondjam neki: "Tudtam, hogy te jössz." Furcsa, de ez volt az egyetlen igazi anyai megérzésem a kilenc hónap alatt.
Új erővel töltött fel az érkezésük, édesapádon is érezni lehetett, hogy megkönnyebbült - bár ezt akkor nem vettem észre. Finom, puha kezek érintettek, nem tudtam már, melyik kihez tartozik, de nem is számított. Edina meghallgatta a szívhangodat, majd a gátvédelemhez is hozzáláttak. Az orbáncfűolajos masszázs valami hihetetlenül jó érzés volt, nem gondoltam, hogy egy egyszerű olaj ilyen könnyebbséget tud hozni a szülésbe.
Utána már csak arra emlékszem, ahogy Edina mondja, érintsem meg, ez a te fejed búbja. Akármennyire próbáltam, nem bírtam elhinni. Bármi is volt az a két lábam között, cseppet sem emlékeztetett egy koponyára. Puha volt és ráncos. Aztán persze kiderült, hogy mégis te voltál.
A kitolás munkásabb volt, mint vártam. Azt gondoltam, itt a vége, néhány nyomás, és már kint is leszel. Mégis, amennyi kibújt a kis fejedből, vissza is csúszott két összehúzódás között, ami még jobban fájt, mint az összehúzódások. Nem várt vissza a méhem. A bábák biztattak, jó tanácsokkal láttak el, és arra is figyeltek, te hogy érzed magad. Egyre több és több mutatkozott meg a koponyádból, és úgy egymillió évvel később megszületett a fejed.
Édesapád azonnal belédszeretett. Én viszont nem akartalak megérinteni még. Be akartam fejezni, amit elkezdtünk, és majd csak a végén zárni a karomba téged.
A következő összehúzódásra megszületett a vállad, és azt hittem, végre vége, innen már kicsusszansz magadtól... de szükség volt még egy utolsó erőbedobásra, hogy a világra jöjj.
Ekkor 8 óra 29 perc volt.
Nem emlékszem, ahogy felsírtál, ahogy arra sem, hogy fordultam a hátamra, és hogy kerültél a karjaimba. Arra is csak hetekkel később emlékezett vissza apukád, mik voltak az első szavaim hozzád: "Szia... de gyönyörű vagy..." Csak az érzésre emlékszem, ahogy ott fekszel a csupasz mellkasomon csupaszon, és alszol, a magad gyönyörű részleteiben. Majd pár pillanat múlva föleszmélek, és megkérdezem: "Normális, hogy alszik?" Edina pedig megdörzsöl egy picit, mire újra elkezdesz sírdogálni.
Lassan érkeztél meg a testedbe, úgy mondták. Talán a türelmetlenségem miatt, hogy annyira meg akartalak szülni, nem vártam se istenre se emberre. De most már együtt vagyunk. Megérkeztél.
Te vagy a legkedvesebb teremtmény, akivel valaha találkoztam.
