Három gyerekben egyeztünk meg. Még a lakást is úgy vettük, hogy tudtuk, innen eddig minden lakó három gyerekkel költözött el. De amikor megszületett az első, kiderült, hogy a kisbabákkal sokkal nehezebb, mint gondoltuk. Kistestvér, az persze kell... de elég lesz egy is. Így született rövidesen a második, aki egy csendes, nyugodt kisbaba volt, és minden bizonnyal mi is belerázódtunk a babázásba. Mégsem gondoltunk rá, hogy harmadikat vállaljunk.
Az eltelt évek során olykor elmerengtem, milyen izgalmas lenne találni egy kisbabát, tudjátok, mint a mesében. Vagy ha egyszer csak kiderülne, hogy nahát, terhes vagyok. Mennyire tudnék neki örülni. Néha meg cukkoltuk egymást, amikor a gyerekek torkuk szakadtából üvöltöttek: ugye, milyen jó lenne még egy? De éveknek kellett eltelnie, mire fel mertem tenni magamnak a kérdést: viccnek is jó, de mi lenne, ha tényleg? Éveknek, mire rájöttem, akár dönthetek is úgy, hogy mégis szeretnék még egy kicsit, és nem kell az univerzum jóváhagyására várnom. Megengedhetem magamnak ezt az ajándékot, akkor is, ha ijesztő meghozni a döntést, vállalni a felelősséget.
Most, ahogy elnézem a kis arcát, a félelmeim nevetségesnek tűnnek az örömöm árnyékában.
Amikor a kisebb is elkezdte az ovit, az életünkben újra lett idő. És ez bizony fontos, mert az ember eltöpreng... mihez is kezdjen vele? Nem sokkal később egy este a kanapén ültünk a fiúgyermekkel, és arról beszélgettünk, hogy hogy megnőtt, pedig nemrég még milyen pici volt... és akkor valami átkattant a fejemben. Mintha csak akkor jöttem volna rá, hogy ez a kapu még nyitva áll előttünk, és akár át is mehetünk rajta. Élénken él a fejemben az az időszak. Ahogy a szememmel megkeresem az apjukat, hogy csak úgy mellékesen megkérdezzem, mit szólna. Ahogy a cukrászdában rájövünk, hogy a döntést már meghoztuk, csak a szánk jár. Ahogy őszi utazásunk alatt titkon kémlelem a kisbabás családokat.
A családban mindenki azonnal lelkesedett az ötletért. És én is éreztem, hogy bár tele vagyok kétségekkel, egyre nő bennem a boldogság. Kilenc hónapot vártunk rá, és egy nagyon szép nyarat töltöttünk el négyesben, mielőtt megfogant. Sosem felejtem el, ahogy Pécsről hazafelé a benzinkúton panaszkodom a férjemnek, hogy folyton pisilnem kell, a kislányom pedig boldogan felkiált: akkor biztos terhes vagy! Én rákvörös fejjel pisszegtem le, miközben minden szem ránk szegeződött. Akkor még nem tudtuk, hogy tényleg.
A terhesség nem volt az előzőekhez hasonlítható. Reggeli rosszulléteim voltak, melyek a második trimeszterig is eltartottak, és egész napra szóltak, bár legalább nem voltak elviselhetetlenek. Nagyon korán elkezdett keményedni a méhem, majd a vége felé mindenféle egyéb fájdalom is fellépett: nem tudtam megfordulni az ágyban vagy felülni anélkül, hogy be ne görcsölt volna valamilyen izom az alhasamban. Végül ez is elmúlt, és csak vártuk, mikor bújik ki végre ő az óriási hasamból.
A 12. heti ultrahang szerint május 3. volt a napja, a naptár szerint május 6., a nőgyógyász pedig május 9-re írta ki, amit ezúton is köszönök. Én fogantatás alapján május 5-ét számoltam, és ehhez képest ő is 41 hét 0 napra született, mint a bátyja: 12-én. Ekkor már minden nap drukkoltunk neki, minden dátumot nagyon szimpatikusnak találtunk. Volt némi jósló jellegű fájásom, de nem lettünk velük előrébb. Szerdán megünnepeltük az apjuk szülinapját, én pedig kezdtem aggódni - vasárnapig volt időnk. Ismét erőt vett rajtam az érzés, hogy valamit rosszul csinálok. Végül este 10:15-kor megérkezett a nyákdugó. Megnyugodhattam végre.
Reggel 5:10-kor érkezett az első fájás. Felkeltem, elmentem a mosdóba, és erősen figyeltem, lesz-e folytatása. Halványan, de rendszeresen érkeztek a fájások. Elindult hát.
A fiam ébredt nem sokkal utánam. Elújságoltam neki a jó hírt, majd mesét olvastunk. A család többi tagját nem akartam felkelteni, miután rájöttem, hogy aznap már biztosan nem megyünk óvodába, iskolába. 6:15 körül azért mindketten felébredtek a jövés-menésre, és elindult a nap.
6:30-kor írtam az óvodába és az iskolába, hogy ne számítsanak ránk.
7:20-kor hívtuk a családot, hogy elindult a hetedik unoka.
8:30-kor hívtuk a bábát a kérésemre. Ekkor éreztem, hogy most már jó lenne némi segítség.
9:30-kor érkeztek meg a bábák.
Ekkor már semmi sem volt jó, és egyre csak rosszabb lett. Fel-alá mászkáltam, kerestem a helyem, de nem leltem. A fiam néha megkérdezte: "Nagyon fáj?" És igenlő válaszomra felragyogott a kis arca: "Az jó, akkor hamarosan megszületik!" Tudta a leckét.
Ahogy a fájások egyre erősebbek lettek, én a férjembe kapaszkodtam, sírtam, haraptam, ezerszer is elmondtam, hogy nagyon fáj. Valószínűleg nem volt ez új, de teljesen elfelejtettem, hogy ez így fáj. Úgy éreztem, addig fognak kínozni, amíg rá nem jövök, mit kell tennem. De nem tudtam. Fáradt voltam, emiatt is viseltem nehezebben, pihenni szerettem volna, de ha pihentem, nem haladtunk. Aggódtam is a tempón, mert végig tökéletesen szociális szakaszban voltam, és azt hittem, ez azt jelenti, hogy nagyon de nagyon messze még a vége, és nem fogom bírni. A bábám megkérdezte, hogy szeretnék-e vizsgálatot, és én kértem, bár felrémlett bennem, hogy ha most azt mondja, 4 centi, én belehalok. Nem mondta. Azt mondta, szépen beboltosul a burok, minden szuperül halad. Beszélgettünk, végül rákérdezett, mit gondolok, mi lehet az oka a megtorpanásnak. Ekkor majdnem elsírtam magam, ahogy előjött bennem a sok kétkedés emléke. Elmagyaráztam, mennyi félelem volt bennem a döntésünkkel kapcsolatban, hogy akármennyire örültem neki, még hónapokkal a fogantatás után is feltettem néha magamnak a kérdést: hát normálisak vagyunk mi? A bábám elnézően válaszolta: nézz körül, mi mind ilyen nem normálisak vagyunk itt. (De jó lenne emlékezni a pontos szavakra...) Nem gondoltam volna, de ez a gyónás tényleg feloldhatott bennem egy gátat. Végül elfogadtam, hogy nincs más hátra, fel kell állnom, és állni, ami jön. Ez működött.
10:45-kor négykézlábra ereszkedtem az ágyon, és végre elfolyt a magzatvíz. Végtelenül megkönnyebbültem, kacagni tudtam volna. Kezdődhetett a kitolás.
Meglepetésemre a kitolás semmiféle fájdalommal nem járt, erősnek és kompetensnek éreztem magam. A bábám megkért, hogy négykézlábas helyzetemben az egyik talpamra álljak rá, hogy a pici könnyebben kiférjen. Ahogy előbukkant a feje búbja (nagyjából a második összehúzódásra), a bábák szóltak, hogy ha szeretnék, ha tudok, nyomhatok, nem kell megvárni a következő kontrakciót. Én pedig nyomtam. Ő pedig jött, apránként, szépen, ügyesen. Én drukkoltam, sokszor elmondtam neki: "Gyerünk, kicsim!" És ő jött. Amikor megszületett a feje, máris sírdogálni kezdett kis cérnavékony hangján. Ezután nem sokkal még belekakilt a magzatvízbe, de akkor már mindegy volt.
Végül pontban 11 órakor született meg testvérei lelkes ujjongása közepette. 4815 grammal, 60 centivel, de legfőképpen gyönyörűen és puhán. Hangosan nem sírt fel, aranyos kis beszélgetőhangokat adott ki, amiket azóta is lelkesen gyakorol. Kis idő múlva ránéztem a másik bábára, és csodálkozva közöltem vele: egyáltalán nem emlékszem, hogy fájt. Semmire. Ezen jót nevettünk.
Egy órával később érkezett a lepény. A köldökzsinór végig pulzált, és vastagabb is volt, mint szokott. A méhlepény is óriás méretű volt, és a magzatvíz is temérdek. Nagy szerencsémre tökéletesen sértetlenül megúsztam, nem kellett se vágni, se varrni.
Azóta eltelt egy hónap. Minél többet nézegetem, annál tökéletesebbnek látom őt, teljes a szerelem. De az a helyzet, hogy tényleg nem könnyű. Gyakran eszembe jut, ahogy a húgom áll a harmadik csemetéjével a karján, és azt mondja: kiderült, hogy három gyerek az sok. Tényleg sok, ezt meg tudom erősíteni. De szerencsénkre sok öröm és szeretet is.
És képzeljétek, már mosolyog!
