Egyszer az öcsém kitalálta, hogy toljuk fel a bringáinkat az Antalhegy tetejére, majd fékezés nélkül száguldjunk le onnan. Ez a "hegy" a Gödöllői-dombság része. Az utcácskának, amin felmentünk, az eleje még egészen barátságos, a teteje viszont kifejezetten meredek. Kitűnő terep egy öngyilkos manőverhez, különösen, mivel az utca egy keresztutcába torkollik, bár akkor még igencsak gyér forgalommal bírt.
Feltoltuk. Ő leszáguldott. Bele az egyik autóba, ami a szemközti sorház előtt parkolt. Én jóval mögötte jöttem, fékezve. Mire leértem, már kint volt az egyik lakó, egy idős bácsi, és irgalmatlanul lehordott minket, amiért nekimentünk az autónak. Az ilyen idős bácsik igazán értik, hogy kell megijeszteni a piszkos kölköket. Elkotródtunk.
A pincében ütöttünk tanyát, hogy anyáék észre ne vegyék, hogy az öcsém csupa seb. Amennyire emlékszem, vizes zsepit vittem neki. Valahogy akkoriban minden sérülésre a vizes zsepi tűnt a legjobb megoldásnak.
